Albee, Edward:

Nem félünk a farkastól

A szerző , Edward Albee 1928-ban született. Születése után azonnal gazdag nevelőszülőkhöz került. Valódi szüleire azóta sem derült fény. A szüleitől elhagyott, megtagadott  gyermek motívuma ebben a leghíreseb művében is meghatározó.
A dráma cselekmény nélküli, a szereplők dialógusai a múlt szégyenteljes eseményeiben vájkálnak. George és Martha New Chartago, amerikai kisváros középosztálybeli, értelmiségi lakói. George az egyetem történelemtanszékén dolgozik, Martha, a felesége az egyetem rektorának, Papsinak a lánya. Papsi rendszeresen megtartott összejöveteleinek egyikéről érnek haza, az elfogyasztott italtól meglehetősen elázva.Beszélgetésük feszültségekről, mélyen gyökerező gyűlöletről árukodik, amit még fokoz az a helyzet, hogy Martha meghívta az egyetem új biológia tanárát és annak feleségét. A helyzet mindenki számára kínos, George legszívesebben a pokolba kívánná a vendégeket, s Nick valamint felesége is érzi,, hogy rosszkor vannak rossz helyen. A fiatal házaspár azonban valószínűleg nagyon fontosnak tartotta a rektor lányának, Marthának a meghívását, mégha az lehetetlen, éjfél utáni időpontra is szólt.
George és Martha kíméletlenül bevonja Nicket és Honey-t " játékukba ". A játék ( vendégszorongató ) lényege fájdalmaik kibeszélése, frusztrációjuk vélt okozójának agyagba döngölése. Múltjukból mozaikokat ismerünk meg, először George-nak veti felesége a szemére tehetetlenségét, a vágyott karrier elmaradását. Kemény szavak, durva sértések váltogatják egymást, miközben többször is utalás történik gyermekükre, a kis nyomorultra, akiről gyűlölettel beszélnek. Martha kegyelemdöfésként kikotyogja a fiatal párnak George dédelgetett regényét, amit Papsi nem engedett megjelentetni. A regény én-regény lett volna, amelyben a főhős gyermekként  először anyját öli meg véletlenül, majd apja halálát is ő okozza. A drámaíró azonban nem hagyja az olvasót biztos tudásban afelől, hogy valós-e a szörnyű történet vagy csupán fikció. George felhördül, amikor a bosszúszomjas Martha gyermekükről kezd el beszélni. Georgból valódi fájdalom szakad ki. A 46 éves egyetemi tanár és 52 éves felesége fuldoklik saját életében. A gyűlölet tartja össze őket, sokáig semmi szép nincs egymáshoz való viszonyukban. A fiatalok tétován nézik az emberi roncsok vergődését, az olvasó pedig tudja, hogy az ő életük, házasságuk ugyanilyen lesz. Nem is kell sokáig várni, hamarosan kiderül, hogy fiatalságuk ellenére szépszámú sötét folt van már életükben. Nick elsősorban a pénzéért vette el a hihetetlenül ostoba Honey-t. Honey pedig ki tudja, hány magzatát hajtotta már el. És a rengeteg alkohol, ami lecsúszik a torkán, egy jövőbeli alkoholistát sejtet.
Martha szokatlanul támadókedvű. Hogy férjét bosszantsa, elvonul Nickkel, azonban Nick impotenciája miatt nem lesz az együttlétből csak ízetlen, gusztustalan vihánc.George azonnal visszavág: a visszavágás megsemmisítő erejű: azt hazudja Marthának, hogy míg az Nickkel volt, azalatt távirat érkezett fiuk haláláról. Martha felhördül : mély sebet kapott. Nick eleinte bizonytalanul figyeli George cinzmusát, amivel az a hírt közli, meg George állítását, hogy a táviratot nem tudja megmutatni, mert lenyelte, de hirtelen megvilágosodik. Rájön, hogy Georgék színjátékot játszanak. A gyermektelen házaspár kitalált magának egy gyermeket. Ez volt az egyetlen kapocs, ami összetartotta őket. Martha megrendítően szép monológban emlékezik vissza képzelt fia képzelt múltjára. Gyásza őszinte, megrendítő. Egyetlen kapaszkodójukat veszíttték el abban az életben, ami semmi más támaszt, értelmet nem tudott adni nekik. Vagy hogy a felelősség alól ne mentsük fel őket: George és Martha nem tudott adni értelmes tartalmat saját életének.
S egy ilyen élet előtt áll Nick és Honey. A drámában többször elhangzik a gyerekdal: Nem félünk a farkastól.... Az együgyű dalocska szimbólummá válik, az amerikai értelmiség szorongásainak, elfuserált életének szimbolumává.
A drámából világhírű film készült: Richard Burton és Elisabeth Taylor híres alakításával, Magyarországon Gábor Miklós és Tolnay Klári játszotta a főszerepet.

Irene Dische-Hans Magnus Enzensberger-Michael Sowa- Esterházy Péter
 
Esterhazy
 
Egy házy nyúl csodálatos élete

Esterházy Péter mesekönyvet írt, illetve hogy őt idézzem nyúl könyvet, pontosabban lenyúl könyvet.
A mű alapötletét  annak a távoli rokonnak a felismerése szolgálta, aki éles szemmel észrevette a hasonlóságot a két szóalak között: a német Osterhase ( húsvéti nyúl ) és a magyar Esterházy ( arisztokrata család ). Ehhez jött még a szerzőhármas Esterhazy c. nyuszis meséje, ami Esterházy Péterben  a két szó közti formai hasonlóságon kívül lényegi, tartalmi azonosságokat „ tudatosított ”.
A mese ugyan kevéske cselekménnyel rendelkezik, de rengeteg lehetőséget nyújt Esterházy Péternek arra, hogy áthallásokkal, meghökkentő hasonlóságokkal vezesse végig az olvasót a grófi nyúl berlini kalandjain.
A mese elején megfogalmaz néhány hasonló vonást a nyulak és az Esterházyak között: pl. sokan vannak, szaporák, kis termetűek, intelligensek. Ezután már szétválaszthatatlan szimbiózisban él a mesében egy nyuszi, aki Berlinben próbál szerencsét, és egy gróf úrfi, aki ugyancsak Berlinben próbál szerencsét, ill. feleséget szerezni, méghozzá jó nagyot. A helyzet az, hogy az egyik grófi ős ötlete nyomán a család úgy próbál az utódok alacsony termetén lendíteni valamelyest, hogy behemót feleségekkel nemzzenek utódokat. Nos innen már nem tudjuk, hogy mikor nyúl a nyúl, és mikor gróf úrfi, gyaníthatóan a szerző.
Szóval a nyuszi megérkezik Berlinbe, s szíves fogadtatás helyett marcona ebek durván kiutasítják. Így került az utcára, onnan pedig egy nyuszi-boltba, ahol is megismerkedik későbbi feleségével, Mimivel, aki gyönyörű nyuszi, de még sincs nagy becsülete a boltos szemében sem, mert vélhetően csak egyszerű üregi nyúl. Másnap már el is kellett válniuk egymástól, mert a gróf úrfit, Esterhazyt egy bajszos pofa megvásárolta Éva nevű undok gyermekének. Esterhazy megcsömörlött a bánásmódtól, ( fürdetés, stb ) fellázad, nyúl létére bosszúból nyulat eszik ( csokiból ), majd jobbnak látja, hogy a büntetés elől megszökjön. Utcanyúl lesz ismét, talál állást, kirakati nyúl-státuszt, de húsvét után kirúgják az állásából. Innen egy furgonba veszi be magát, amely furgon sütiket szállít. Amikor pedig a tulaj észreveszi, akkor sem lesz semmi baj, mert Franco és felesége igazán jó fejek. Együtt járnak étterembe, ahol Esterhazy megtudja, hogy léteznek az álnok húsgombócok, melyeket a nyúlgerinc mellé szolgálnak fel. Nem csoda, ha innen viharos gyorsasággal távozik. Meg is írja levelében: „ Rájöttem, Berlinben léteznek nyúlevők. Mimiről semmi hírem.”  Együtt kezdik el keresni  Francoval és feleségével -  aki „ passzionátus József Attila-kutató és töltött galamb ” -  a FAL-at, amire még otthon felhívta a nagypapa Esterházy figyelmét. Aztán meg- találják, és megkerül Mimi is, aki szebb, mint annak előtte. és ráadásul az eltelt idő alatt kétszeresére nőtt. Ez pedig direkte jó, mert „ böhöm utódhoz böhöm asszony kell .”Szerelmük beteljesült, de boldogságukat némiképpen megzavarta a Fal lebontása. „ Ha Berlin faltalan, az élet hasztalan ”-foglalta össze tömören az esetet Esterhazy, és a zajos, zsúfolt faltalan Berlinből vidékre költöztek. Olyan helyre, „ ahol nincsenek autók, se Trabant, se BMW, és nincsenek áruházak, és nincsenek olyan vendéglők sem, ahol nyulak bukkanhatnának elő -  álnok zsemlegombócok társaságában .”
A mese  illusztrációi sosem látott bájos nyuszik kabátban, pöttyös alsóban, fürdőkádban, valamint Esterhazy  családja körében.

Mikszáth Kálmán:

A lohinai fű

A lohinai fű kinézetét senki sem ismeri, de azt tudják róla a helybéliek, hogy igazmondásra kényszeríti azt, akinek a birtokában van. Az alábbi  kriminális történet oldódik meg a fű segítségével. 

Kétszer látogatta meg a veres kakas Lohinát, azaz kétszer gyújtotta fel a falut egy ismeretlen tettes, előre értesítvén a falu bíráját erről. Harmadszorra is kilátásba helyezte a falu üszkös maradékának a felgyújtását, ha a fiatal papot el nem távolítják hivatalából. Egy fonállal átkötött paszkvillban (levélben) adja ezt tudomására a falubelieknek a gyújtogató. No, a harmadik tűzvész lehetőségére megmozdul a vármegye is, és az újonc Sótony Mihály főszolgabírót küldik kinyomozni az esetet. Az a legnagyobb talentumot viszi magával: Tereskey Márton vizsgálóbírót. Az igen szakszerűen lát neki a nyomozásnak, de rafinált módszerei nem vezetnek eredményre.(Írásmintát vesz a falubeliektől, a szépséges Apolkával mintát köttet a paszkvillokat átkötő fonalból) Végül a mesebelien öreg Hrobáktól kér segítséget. Az azt mondja, hogy ne azok közt keressék a tettest, akik haragszanak a papra, hanem azok közt, akik szeretik. Így jutnak el a pap szolgálóihoz, köztük Kiczka Magdalénához, aki épp a mezőről érkezik haza a rögtönzött kihallgatásra. Vállán kosárban frissen szedett, illatos széna. Tereskey kérdéseire kiönti szívét, bevallja, hogy viszonya volt a pappal, s féltékeny dühvel vádolja a jelenlévő, sápadozó, zavartan viselkedő Apolkát. A pap Apolka miatt hagyta el őt. Viszonyuk bevallása arra utal, hogy a vállán lévó kosárban a sszéna között ott bújik meg az a bizonyos fű is. Apolka, hogy ártatlanságát bizonyítsa, felhúzza szoknyáját, s mindenki láthatta, hogy az ő harisnyája hófehér, nem olyan sárgáskék, mint amilyen mintát épp vele köttettek. Ez éppen elégséges bizonyíték volt ártatlansága mellett, így a vizsgálóbíró és a fiatal Sótony, aki közben fülig beleszeretett Apolkába, dolguk végezetlenül mennek vissza a leégett faluba. (A kihallgatás távol a falutól volt, ott húzódtak meg azok, akiknek a háza leégett a két tűzvészben.) Sótony szeretné szeretőjének a varázslatos szépségű Apolkát, elszántan udvarol neki, de a lány továbbra is zavartan viselkedik, mígnem lova megbotlik, ő leesik róla, s egy rózsabokor felsérti lábát, mely erőse vérezni kezd, ő maga pedig eszméletét veszti. Sótony élesztgeti, vízzel locsolgatja, majd megpróbálja a vérző sebet is ellátni. Óvatosan lehúzza a vértől átázott harisnyát, s alatta meglátja a kék-sárga másikat. A lány feléled, s megkérdezi a férfit, hogy látta-e a bűnjelet. Az bólint. A lánynak felajánlja, hogy magához veszi, selyem párnán alhat a háromszáz szobás kastélyában. Apolka még egyszer rákérdez: Selyempárnán alhat? Úgy tűnik, valamiért ez nagyon fontos neki. Amikor egy különösen mély szakadék mellett haladnak el, Apolka szó nélkül beleveti magát. Sótony a vizsgálóbírónak azt mondja, véletlen baleset volt, s Apolka bűnösségéről nem szól egy szót sem.

Goethe:

Faust

Fordította: Jékely Zoltán, Kálnoky László
 
A mű ez emberi létezés értelmét, célját kutatja.
Ajánlással kezdődik, amelyben Goethe életének szereplőihez szól.
Az ajánlást az Előjáték követi. Ebben a színigazgató, a költő és a komédiás feszegeti azt az örök problémát, hogy ki kell-e elégíteni a közönségigényt, vagy hűnek kell maradni a művészethez. Az igazgató és a komédiás az előző álláspontot vallja, míg a költő, s maga Goethe is a tömegízléstől, s a tömegtől való elzárkózást vallja:  
„Tarts távol a kavargó tömkelegtől,
Melynek láttán a szellem menekül!” 
 A jelen ítélete helyett az utókorra bízza a művek értékelését.
„Van úgy, hogy csak mit évek sora szűr meg,
az a tökéletes, ép változat.”
Ezután kezdődik a színjáték, melyről az idő bebizonyította: a Faust kiállta az idő próbáját.
A történet az Égi prológussal kezdődik, a mennybéliek ujjongásával, csupán Mefisztó fanyalog a teremtést látván. Az Úr büszkeségéről, az emberről ezt mondja:  
„… ez a földi istenecske
olyan, mint ama hosszúlábú szöcske
mely szállva szökdös, szökdösve száll,
s a fűben örökegy dalt hangicsál.
S ha még csupán a fű közt kuporogna!
Ám orrát beüti minden mocsokba.”
 A műnek ez a része erős gondolati hasonlóságot, mi több, azonosságot mutat Madách művével.
 
Az Úr nemigen tud Mefisztóval vitatkozni, Faustban bízik csupán, akit legremekebb teremtményének tart. Ezért átengedi őt Mefisztónak. Mindketten bíznak saját sikerükben: Mefisztó abban, hogy el tudja téríteni a tudóst az igaz útról, az Úr pedig abban, hogy bár tévelyegni fog, de végül visszatér Faust az igaz útra.
Megkezdődik hát Faust elcsábítása.
A tudóst dolgozószobájában találjuk, kedvetlenül, kiábrándultan. Csalódott a tudományban, az emberi tudásban, ezért hát törvényszerűen vezetett útja a mágiához. Elmereng a Makrokozmosz jelképén, de csalódottan félreteszi: a világmindenség végtelen nagysága lehetetlenné teszi számára a megismerést. A Földszellemet meg is idézi, a rút rémalak azonban nem vállal közösséget Fausttal. A tudomány után a mágiában is csalódott tudós nem talál értelmet az életben, így hát a halált választja. Ki akarja inni méreggel teli üvegcséjét, amikor meghallja a húsvéti harangok hangját. Szolgalelkű szolgája, Wagner, a famulus árnyékként követi őt, lesve Faust minden szavát, akit ez felettébb zavar. Wagner korának tudóstípusát jeleníti meg: a reproduktív alkotót, miközben Faust minden vágya a kreatív teremtés. („Űlj csak tovább! S ragasztva tákolj / más tányérján lelt csontokat!”) – mondja Wagnernak. Sétájuk során az emberek ünneplik falujuk nagy tudósát, de Faust kiábrándultan elhárítja a lelkendezést. 
 „Mit nem tudunk, az szükségeltetik
 amit tudunk, annak mi haszna?”
Egy gazdátlan kutyára, pudlira lesznek figyelmesek, mely fokozatosan közelíti meg őket. Az trükkökkel vonja magára Faust figyelmét, végül is magukkal viszik az ebet.
Dolgozószobájában, könyvébe és kiábrándultságába temetkezve Faust a kutya különös viselkedésére lesz figyelmes: az elkezd növekedni, alakot vált, majd vándordiák képében bemutatkozik: nem más ő, mint a tagadás szelleme, Mefisztó, az ördög. Része ő minden egésznek. Egyezséget kötnek egymással, miszerint Mefisztó mindent megad és megmutat Faustnak ebben az életben, szolgája lesz a tudósnak, cserébe azt kéri, hogy a másvilágon Faust szolgálja majd őt. A tudós könnyedén elfogadja az ajánlatot, kíváncsi, mit rejt az élet, hisz amit eddig megtapasztalt, az csak kiábrándulást hozott. Még meg is toldja Mefisztó ajánlatát egy javaslattal:
„Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó, maradj, nem menj!-
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
Akkor pusztulnék szívesen!
Akkor harang konduljon értem,
Akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én időm letelt!”
 Szavaival azt a bizonyosságot fejezi ki, hogy nincs a teremtésnek olyan adománya, amely számára vágyakozást, boldog megnyugvást, elégedettséget adna. Ezen a ponton az Úr látszólag el is veszítette a Mefisztóval kötött fogadását, hisz a csalódott tudós kielégületlen tudásvágyból szövetséget kötött az ördöggel.
 Az alkut megpecsételik Faust egy csöppnyi vérével, és indul a nagy kaland! Mielőtt elindulnának, Mefisztó felölti Faust tógáját, s a tudós hírnevétől és tudásától a könnyekig meghatott, a szobába belépő diáknak kiábrándult és kiábrándító válaszokat ad. Híressé vált mondata:
„Fiam, fakó minden teória,
S a lét aranyos fája zöld."

Mefisztó végigvezeti Faustot az élet legizgalmasabbnak, legizgatóbbnak vélt eseményein, már amit Mefisztó annak gondol. Úgy gondolja, Faust számára a férfivágyak kielégítése elégséges. A legsekélyesebbel kezdi: a tudóst a lipcsei Auerbach pincébe vezeti, vad férfimulatozás, italozás kellős közepébe. Mefisztó elkápráztatja az ivó vendégeit, az asztal lapját megcsapolja, s olyan bort ver csapra, amilyet csak kérnek. Gyanakodnak holmi bűbájosságra, s az be is igazolódik: a kiömlő borból lángok csapnak fel. Mefisztó még további tréfával is megleckézteti őket, Faust ajkát azonban nem hagyja el a teremtés nagyszerűségét igazoló mondat: „Oly szép vagy, ó, maradj, ne menj”
Útjuk következő állomása a Boszorkánykonyha, ahol Faust egy tükörben meglátja a legcsodásabb nőt, a felejthetetlent, további nem szűnő vágyakozásának tárgyát. Mefisztó parancsára sok hókuszpókusz, varázsital, varázskör, stb. segítségével visszanyeri fiatal korának vágyait. Mefisztó megígéri Faustnak, hogy a tükörben látott lányt a valóságban is megismerheti.
Az Utca a következő színhely, ahol hamarosan meglátják a Boszorkánykonyhán látott leányt. Faust a fiatal, 14 éves lánykát már az este szeretné az ágyában, de Margit ártatlanságával Mefisztó ilyen rövid idő alatt nem tud megbirkózni. Annyit tud csupán nyújtani Faustnak, hogy a szomszédban tartózkodó lány üres szobájába vezeti a tudóst: „dúskálhatsz lénye illatában.” Addig Mefisztó ajándék után kajtat a lány elcsábítására.
A hazaérkező Margitot megejtette az utcán látott idegen látványa, ábrándozik róla. Vetkőzés közben szekrényében megtalálja a Mefisztó által odarejtett ékszeres ládikát. Nem tud ellenállni a csábításnak, felpróbálja a függőket, s arról ábrándozik, hogy bárcsak az övé lehetne. Anyja azonban papot hívat, s az a templomba viszi a kinccsel teli ládikát. Margit lelkének nyugalma azonban felborult.
Mártánál, asszonybarátnőjénél időz éppen, s újságolja neki az újabb ládika ékszert talált szobájában. Ekkor kopog be Mefisztó. Néhány hízelgő szóval megbolygatja Margit lelkét, s ügyes csellel megszervezi a Fausttal való személyes találkozást. (tanúként hozza magával, Márta férjének haláláról). Az első találkát újabb követi, s Margit menthetetlenül Faustba szeret. Gyötri őt alacsony származása, de Faust (s vele Goethe is ezt mondja, vallja: Ó, hogy a tisztaság, jámborság sosem / érzi, hogy önmagában míly erősség!)
Margit szerelmes szívének gyötrelméről rokkájánál énekel (ld.: Schubert: Margit a rokkánál)
„Nyugalmam, ó, jaj,
S a szívem oda,
És meg se lelem már
Soha, soha.”
De Faust lelki nyugalma is megrendült a szerelemtől. Mindketten vágynak a beteljesülés után, s Margit némi, de nem túl sok hezitálás után elfogadja Faust altatószerét. Ezt adja Margit anyjának, hogy az éjszakát zavartalanul együtt tölthessék.
Margit nehezen viseli megejtésének terhét. Hideglelősen hallgatja Erzsi megbélyegző elbeszélését Boráról, a teherben maradt falubeliről. Megrendülten imádkozik a Szűzanyához, érzi, elbukott. Bálint, Margit katonafivére, az ő fülébe is eljut a hír, többé már nem lehet büszke makulátlanul tiszta húgára. Bálint hazaérkezik, hogy a csábítón bosszút álljon. Kardot ránt, amikor meglátja a kapujuk előtt ólálkodó két idegent: Faustot és Mefisztót. A csetepatéban némi ördögi segítséggel Faust leszúrja Margit fivérét. Bálint utolsó szavaival megátkozza Margitot.
Faust és Mefisztó természetesen nem maradnak a helyszínen, Mefisztó egy Boszorkányszombatra vezeti a tudóst. Ő ott a féktelen kavarodásba meglátja Margit sápadt, szenvedő alakját, de Mefisztó eltéríti őt a látomástól. Továbbviszi őt egy boszorkányszombati álomba, Oberon és Titánia esküvőjére. Ebből a fergeteges tobzódásból feleszmélve tudja meg Faust, hogy Margit szörnyű bűnt követett el, s börtönben sínylődik. Iszonyú erővel tör rá a bűntudat, s követeli Mefisztótól a lány megmentését. Segítségével bejut Margit börtöncellájába. A lány tébolyultan viselkedik, majd lassan-lassan ráismer Henrikre, azaz Faustra.  Faust szeretné kimenekíteni őt, de a lány visszautasítja a szabadulás lehetőségét, bűnhődni akar: gyermekének és anyjának halála terheli lelkét.
Az égiek mégis megkegyelmeznek a bűntől meggyötört lánynak: „Megváltatott”- szól egy hang a magasból.
Itt fejeződik be a Faust első része, melyet követ a történelmi időkben való kalandozás. Ebben Mefisztó megismerteti Fausttal a hatalom, pénz, hírnév, stb. örömeit, de a bűvös mondat, az idő megállításáról csak az elaggott Faust ajkáról hangzik el, amikor a másokért végzett munka során átéli az élet teljességét.

Shakespeare, William :

Téli rege

Fordította: Kosztolányi Dezső
 
Leontes, Szicília királya vendégül látta gyermekkori jó barátját, Polixenest, aki most Bohémia uralkodója. Gyermekkorukban, mint két ”ikerbárány” a réten, olyanok voltak ők, ártatlanok, elválaszthatatlanok. Leontes marasztalná barátját, de az hajthatatlan, a vendégségre szánt idő lejárt, országa várja őt. Leontes semmilyen kérésének nem engedett, elhatározta, hogy másnap indul haza, Bohémiába. Leontes felesége, Hermione veszi kezébe a dolgot, s valóban tud is olyan marasztaló szavakat mondani Polixenesnek, hogy az végül úgy határoz, hogy meghosszabbítja egy héttel a vendégséget. Leontes azonban ahelyett, hogy örült volna, szerelmi ármányt sejt a hirtelen engedékenységben, csalfasággal vádolja feleségét, és rút csalással barátját. Haragjából kijut fiának, Mamilliusnak is.
Leontesen eluralkodik a tébolyító féltékenység, s hogy meneküljön a bizonytalanságtól és a gyötrelemtől, Camillót arra kéri, hogy ölje meg Polixenest. Camillo megszerette a bohémiai uralkodót, nem viszi rá a lélek, hogy meggyilkolja, ezért figyelmezteti őt, hogy meneküljön.
Leontes gyanúját még inkább megalapozza, hogy a királynő gyermeket vár. Meg van győződve arról, hogy Polixenes ejtette teherbe a feleségét. Ráadásul Camillo is megszökött, amiben Leontes bizonyítékot lát egy összeesküvés gyanújára. Leontesen kívül mindenki hisz a királynő ártatlanságában, de egyikük sem tudja meggyőzni őt a királyné ártatlanságáról. Hermione emelt fővel veszi tudomásul férje parancsát: ”Tömlöcbe, el vele! ” . A királynő ártatlanságának tudatában vonul a tömlöcbe: „Ha úrnőtökről azt beszélik, / Hogy börtönt érdemel, de szabadon jár, / Akkor sírjatok ”. Időközben megérkeztek a Delphibe küldött nemesek, akiknek az volt a hivataluk, hogy Apollontól hozzanak jóslatot. Eszerint Hermione, Polixenes, Camillo ártatlan az ellenük felhozott vádakban. Az is szerepelt a jóslatban, hogy a király  lelki békéjét csak a törvényes örökös birtokában leli meg. Mindhiába, Leontes ragaszkodik rögeszméjéhez. Antigonus megpróbálja a királyt a szerencsétlen döntéstől visszatartani, de sikertelenül.
 Hermione a börtönben kilenc hónapra Polixenes látogatása után gyermeket szült. Gyönyörű kislányt , de Leontes számára ő a perdöntő bizonyíték megcsalatására. Paulina, Antigonus felesége meglátogatja a börtönben Hermionét. Elkéri a gyermeket az édesanyjától azzal a céllal, hátha a kislány  látásától a király megenyhül. Rosszul számított, a király ingadozva ugyan, de meghagyta a csecsemő életét, de Antigonust és egy dajkát megbízott azzal, hogy vigyék el és hagyják a csecsemőt  kietlen vidéken a vadak martalékául.  Alighogy kiadta a borzasztó parancsot, egymás után érkeztek a szörnyű hírek először Mamillius, majd Hermione haláláról. A király összeomlott.
Antigonus eleget tett a megbízatásnak: szörnyű vidéken vetette hajójukat a vihar  partra. Nem tudta, hogy Bohémia az ország neve. (Shakespeare sokat idézett tájékozatlansága a földrajzot illetően). A parton a vadaktól és az időjárástól egyaránt kiszolgáltatva helyezi el Antigonus a kislányt, mellé egy levelet és egy zacskó aranyat, bízva az alig hihetőben, hogy ezek segítségével életben marad a kislány. A levélben a kislány származása és neve van: Perdita.  Egy pásztor találja meg a fiával. A fiú az imént látta, hogy Antigonust megtámadta, és szétmarcangolta egy medve.
16 év telt el, és Polixenes gondban van fiát illetően: a fiú elhagyta családját, a hírek szerint egy pásztor kunyhójában időz, akinek csodás szépségű lánya van. Elhatározza, hogy Camilloval álruhába öltözve felkeresik a pásztort, hogy megtudják, a királyfi hol és kivel múlatja az időt. Jókor érkeztek, nagy ünnepség van a faluban, vásárosok, muzsikusok ünneplik a birkanyírást. Ott van Perdita is, a pásztor lánya és Florizen, a királyfi, persze álnéven és álöltözékben.  Egybe akarnak kelni a fiatalok, az ismeretlen urakat  - az álruhás királyt és barátját Camillót - kérik fel tanúnak. Polixenes azt firtatja, hogy Florizen apja tud-e a házasságról. Végül leleplezi magát a fia előtt, a fiát pedig Perdita, a pásztor és Bango, a pásztor fia előtt. Azzal gyanúsítja a szerencsétlen pásztort, hogy rokonságba akartak kerülni a királyi családdal, ezért példás büntetést oszt ki: az öreg pásztort halálra ítéli, Florizent visszaparancsolja az udvarba, Perditának meg kiráyi férj helyett legyen valami kanász a férje.
A fiú ellenáll, inkább megszökik Perditával. Camillo siet a segítségükre: azt javasolja nekik, hogy utazzanak Szicíliába, ott Leontes majd szeretettel fogadja őket, hisz az a hír járja, hogy bánat gyötri elkövetett bűnei miatt, melyek  nem múló gyötrelemmel tették keserűvé az eltelt 16 évet. Camillo reméli, hogy így ő is eljuthat rég elhagyott hazájába, ha Polixenessel a fiú után mennek. Őt ugyanis honvágy gyötörte, de Polixenes féltette őt Leontes haragjától. Florizen hercegi ruháját elcseréli egy minden hájjal megkent vásári árussal.
A pásztor és fia, hogy mentsék bőrüket, fel akarják keresni a királyt a „dokumentumokkal”, amelyeket 16 évvel ezelőtt a csecsemő mellett találtak. Be akarják bizonyítani, hogy Perdita nem az ő vérük, ezért tetteiért nem felelősek. Az úton találkoznak a hercegi ruhás csavargó kereskedővel, aki rájuk ijeszt, és elhiteti velük, hogy csakis az ő segítségével juthatnak a királyhoz. Ő pedig a nagyobb haszon reményében a szökésben lévő királyfi elé vezeti őket.
Így Florizen, Perdita és Camillo már azzal a tudással érkeznek Szicíliába, hogy Perdita nem más, mint Leontas király 16 éve kitett gyermeke. A király boldogsága kimondhatatlan, a „dokumentumok „ egyértelműen igazolják, hogy a gyönyörű lányka azonos a 16 éve kirakott királyi csecsemővel. Hermionéval való hasonlóságuk is megdöbbentő.  Paulinának, az elhunyt Antigonas feleségének van a király számára még egy meglepetése: most készült el Hermionéról egy teljes alakú kép. Leontas meglepődik a kép láttán, mert halott feleségét ábrázolja az:  gyönyörű, ám idősebb nőt. Élethűsége megdöbbentő volt, Leontas odarohanna, de Paulina óvja őt, még nedves a festék. Leontas azt hiszi, káprázik a szeme, amikor a kép megmozdul: Hermione él, a kép nem kép, Paulina bújtatta 16 évig a királynőt.  A nemes lelkű királynő megbocsát a királynak, boldogan élnek tovább békében Szicíliában, átadva az uralkodást az ifjú párnak. Leontas hálából megházasítja az özvegy Paulinát.

Ulickaja, Ljudmila:

Vidám temetés

Egy New Yorkban haldokló orosz zsidó festőművész a főszereplője Ulickaja újabb regényének. Ugyan alig-alig szólal meg Alik, hiszen épp haldoklik, mégis ő a főszereplő.
A bohémtanya szerű lakást megtöltik mindazok, akikkel Aliknak kapcsolata volt: akár szerelmi, akár anyagi, akár baráti jellegű.
A lakás kezd valamiféle turistaszállóra hasonlítani, emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, esznek, isznak, énekelnek, meg szenvednek a hőségtől. A haldokló éppen csak egy-egy mondatocskát ha ki tud ejteni, de szemmel láthatón élvezi a kavalkádot, nyoma sincs a tragikus haláltusának. Azt érezzük, hogy életében Alik tartotta össze ezeket az embereket, és most, hogy távozni készül, még mindig ő az, aki a leginkább képes összetartani az orosz emigráció itt megjelenő, egyre nagyobb lélekszámú csoportját.
S ahogy felvonulnak a lakásban, Ulickaja elmondja azt is, hogy ki milyen szerepet töltött be Alik életében.
Itt van vörös hajú, autista-gyanús kislányával Irina, aki Alik szerelme volt évekkel ezelőtt. Most sikeres ügyvéd, de megismerkedésükkor cirkuszi akrobata volt. Alik ugyan elhagyta őt Nyináért, de Irina a világ legtermészetesebb módján kezeli Alik jogi ügyeit, s felettébb csodálkozik azon, hogy Alik az egyetlen felnőtt, akivel lánya, T-shirt szóba áll. Aztán a halott mellett sertepertél mezítelenül Valentyina, hatalmas kebleivel. Ő is Alik szerelme volt, vele éjszakánként találkozgatott, amikor nem tudott aludni. Ilyenkor elszökött Nyina mellől, aki jelenlegi társa. Valentyina néprajzkutató volt otthon, kis hucul kabátkája van, és iszonyúan sok rigmus a memóriájában, amelyek, amikor itt lesz az ideje, csak úgy áradnak belőle.
Alik utolsó szerelme Nyina. Ő nem vesz tudomást az életről, Amerikáról, meghökkentő, érthetetlen szokásaiból nem enged. Valaha törékeny szépségű modell volt, mára törékeny, tétova, minden jel szerint alkoholista.
Mindannyian Alik megkeresztelésén fáradoznak. Mikor Alik végre beleegyezik, hogy papot hívjanak, hogy a keresztséget felvegye, azt hisszük, hogy élete utolsó mókáját eszeli ki, amikor rabbit is kér halálos ágyához. Viktor atya és a rabbi a két kibékíthetetlen ellenfél is Alik hatása alá kerül. De hamarosan a ház előtt játszó perui zenészek is feljönnek. Csak egy kis csend lett volna a ravasz terv, de hamarosan hátborzongatóan szép zene csendül fel: Alik felismeri: haláltánc.
Állapota egyre rosszabb, csupán tekintete, és vörös haja, bajusza emlékeztetnek a hajdani önmagára. Ebben a hazájától elszakadt emigráns társaságban azonban él az ősi rítusok emléke: kézmozdulataik, szavaik pontosan célba érnek. A haldokló Aliknak megadatik a tapintható emberi szeretet átélése. A halál közvetlen közelében is olyan természetességgel beszélnek, mozognak, etetnek, itatnak, mosdatnak, cserélnek katétert ezek az emberek, mint akik tudják: ezt így kell csinálni. Mi pedig azt tudjuk, hogy mindez Alik kivételes személyiségének köszönhető. Alik tette őket ilyenné, Alik tette mindannyiukat emberré.
A halál bekövetkezett. A temetés után a hihetetlenül vegyes összetételű gyásznép felmegy Alik lakására. T-shirt előveszi Alik ajándékát, egy kis dobozkát, melyet eddig féltve őrzött: egy magnetofonszalagot, amelyen Alik immár holtan is tud egy-egy jó szót szólni szeretteihez. A gyászolókat nevetésre, énekre, táncra biztatja. Amikor a lakbérhátralékért ismét megjelenik a háztulajdonos, Claude, a francia gondnok nagyon nehezen tudja elhitetni vele, hogy amit lát, az egy orosz halotti tor.
Irina szeretne beszélni lányának, T-shirtnek Alikhoz fűződő viszonyáról, de a kislány már tud mindent: Alik volt az apja. Anya és lánya soha nem remélt harmóniában folytatják útjukat, életüket. T-shirt megtanult Aliktól beszélni.

Oravecz Imre:

Ondrok gödre  

A furcsa hangzású cím Szajla vidékének egyik csücskét jelöli. A Mátra, Bükk, Sirok, Recsk közeli helységnek állít emléket a költő, aki most nagy gyönyörűségünkre prózát, családregényt írt, emléket állítva Szajlának, s a szajlai embereknek.A helység kiválasztása természetesen nem a véletlen műve, Oravecz Imre írásművészetének Amerika mellett a legfontosabb ihletője e lakóhelyéül is szolgáló falu. Az emlékállítás kétféleképpen történik: egyrészt tudományos pontossággal írja le e táj 19. sz.-i embereinek mindennapjait, a legpontosabban lejegyezve a paraszti munka immár sok  feledésbe merült mozdulatát, cselekvéssorát, eszközeinek nevét, a tájegység minden zegét-zugát, völgyeit, laposait, dombjait, szurdokait, a hajdani szajlaiak család és utónevét, egy letűnt paraszti életformát. Lenyűgözően gazdag ismeretanyag teszi hitelessé a 19. sz.-i szajlai parasztok életének bemutatását. Ha elkövetnénk azt a dőreséget, hogy kiragadnánk, kiemelnénk a regény néprajzi vonatkozású részeit, akkor két hihetetlenül gazdag olvasmányhoz jutnánk. Mert a regény másik vonulata az Árvay család életét követi nyomon a 19. sz. végének magyar falujában, Szajlán. A családfő, Árvay János és felesége, Teréz valamint  megszámlalhatatlanul sok élő és elhunyt gyermekük alkotja azt a családot, amelynek mindennapjaival megismerkedhetünk. Az apát legényemberként ismerjük meg, feleségével akkor kezdik önálló életüket, mikor a regény cselekménye elindul. Nagyon kemény, nagyon nehéz, pihenést nem ismerő, emberpróbáló életforma ez, amely nem ismer lazítást, figyelmetlenséget, szétszórtságot, lustálkodást. János rendkívül szép férfi,  komolysága még szebbé teszi. Melegszívű apának ismerjük meg, s nem tudjuk miért pártol el sorra gyermekeitől, miért vonja meg szeretetét tőlük, de rendre megtörténik ez a gyerekek számára tragikus esemény. Az apai szeretet megvonását leginkább az első fiú, István szenvedi meg. Kb. ötéves, amikor kiűzetik a paradicsomból, amikor apja nemcsak hogy elfordul tőle, de nem mulasztja el a regény végéig sem  gyermekét rideg bánásmódban, kegyetlen szigorral nevelni. A regény ennek az első fiúnak, Istvánnak az életét mondja el születésétől Szajla elhagyásáig.  István kicsi gyerekként oly nehezen tűrte a szeretetlenséget, hogy rendszeresen elmenekült, világgá ment, elbújt, majd egyetlen megoldásként magába zárkózott, összeszorított foggal tűrve az apai zsarnokságot. János talán így akarta az életre nevelni gyermekeit, hisz a bennne is meglévő gyengédség, sérülékenység életképtelenné teszi azt, aki a földből akar megélni. István személyiségét azok az események formálják, amelyek mint pillérek tartják a mű cselekményét: pl. a rábízott tehén pusztulása, egy akasztott társa megtalálása, testvéreinek halála, a cséplőgép felrobbanása. Nem is tudjuk, mikor és mitől vált István olyan tiszta lelkű, egyenes, komoly, dolgos férfivá, mint akitől a regény végén elbúcsúzunk. Az apa által gyakran megalázott, kihasznált  fiatalember még példás családapaként sem tud apjából elismerést kiváltani. Úgy sejtjük, hogy a megállás nélküli paraszti munka lélektelenné tette Jánost, s bár gyermekeit nem sokra tartotta, legalábbis István emberi minőségében felülmúlta apját. Szép, dolgos feleségével, Annával és két kis gyermekükkel mégsem tudnak ötről a hatra jutni. A családi vagyon oszthatatlan, az apa nem adja ki István örökségét, a szegénységtől való rettegés miatt gondolkodás nélkül tönkretenné gyermekei életét. Istvánék számára nem marad más lehetőség, mint kivándorolni Amerikába. Az elhatározás megérlelődése, a készülődés lépései, a fiatal házasok közötti szép összhang reményt kelt bennünk, hogy nagy útjuk sikeres lesz, de szomorúságot is érzünk, hogy a szajlai föld nem tudta itthon tartani őket, Istvánt és Annát, akik ebből a földből nőttek ki, ez a táj tette őket olyanná, amilyenek lettek, szépek, okosak, kedvesek, dolgosak, gyönyörű emberek.

Csehov, Anton Pavlovics: 

  Medve

Az egy felvonásos jelenet 1888-ban keletkezett, a szerző műfaji meghatározása szerint tréfa egy felvonásban. A szereplők a következők: Popova, csinos, fiatal özvegy, aki hét hónapja elhúnyt férjét gyászolja. Luka, a szolga, aki jobb belátásra akarja bírni a gyászoló özvegyet, mert túlzásnak tartja a fiatal nő el- és bezárkózását. A szomszéd földbirtokos a harmadik szereplő, név szerint Szmirnov. A jelenet témája gyakori az irodalomban, az egymás iránt érzett ellenszenv a férfi és nő között miként alakul át szerelemmé.
Popova férje halála óta egyhangú magányban, sóhajtozással tölti napjait. Gyásza felvett magatartás, színjáték. Bár egyre azt bizonygatja, mennyire szerette férjét, annak durvasága, csapodársága, iszákossága nem teszi hitelessé a gyászt, inkább komikusnak érezzük azt. Az özvegy nem vallja be magának, de gyászával próbálja értékké nemesíteni a házasságban eltöltött éveket. Luka ismeretlen férfit jelent be, aki az asszony tilalma ellenére beront a szobába, és követeli tartozásának megtérítését. Az adósságot még férje halmozta fel életében, és Szmirnov arra kényszerül most, hogy adósaitól sürgősen behajtsa tartozásukat, mert őt is a végrehajtó fenyegeti. Nem tud várni három napot sem, mert másnap már őt teszi az adószedő földönfutóvá, ha nem fizeti ki saját tartozását. Az özvegy gyászára hivatkozik, meg holmi rossz hangulatra, ami felbőszíti a tönk szélén álló földbirtokost. Stílusa keresetlen, pénzre van szüksége, és ettől semmiféle női nyafogás nem téríti el. A gorombaság sem áll távol tőle, amikor az özvegy makacsságával szembesül. Popova emiatt akarja vérig sérteni a férfit, és ezért vágja a fejéhez, hogy „ Medve!”. Miközben csatáznak egymással, Szmirnov szokatlan éleslátással jellemzi az özvegy viselkedését, gyászához való ragaszkodását. Egyikük sem enged, az özvegy csak harmadnap tud fizetni, Szmirnovnak viszont másnapra kell a pénz, ezért a férfi zsarolásba kezd: letelepszik az özvegy házában, és addig nem távozik, amíg jogos követelését nem kapja kézhez. A fordulatot Popova kifakadása hozza, amikor durva parasztnak, medvének nevezi a férfit. Az az orosz hagyományoknak megfelelően elégtételt követel, párbajra hívja a nőt. Az örömmel áll a párbaj elé, bár életében nem volt még fegyver a kezében. De vakmerősége, sutasága a fegyverviselésben meglágyítja Szmirnov szívét, és az ellenfelek csókban forrnak össze.

Csehov, Anton Pavlovics:

Dráma a vadászaton

A kisregény egy kerettörténetbe foglalt bűnügyi történet, amely olyan izgalmas és rejtélyes, akár egy hagyományos krimi, és olyan igényes, mint egy Csehov-mű.
A kerettörténetben Csehov önmagát mint irodalmi szerkesztőt szerepelteti, akinek egy negyven év körüli, szimpatikus megjelenésű férfi kéziratot ad át. A férfi Kamisev vizsgálóbíró, aki művében saját történetét meséli el. A dráma a vadászaton az ő regénye, és életének hiteles története. A fiktív helyzet Csehov közbeszúrt megjegyzései, fiktív törlései teszik mégis hitelessé.
A történet főszereplője a fent említett Kamisev, aki életmódját, mentalitását tekintve hű utóképe Turgenyev felesleges-ember típusának. Mindenféle szempontból értékesebb és tartalmasabb életre szánta a sors, mint amit önszántából élt. Nincs elég akaratereje, sodródik, és jobb híján az alkoholban, féktelen tivornyákban, durvaságban találja meg az élet értelmét. Birtokszomszédját, Karnyejev grófot mélységesen megveti züllött életmódjáért, felelőtlen életviteléért, erkölcstelen gondolkodásáért, ideje nagy részét mégis vele tölti, társak a léhaságban. Mindkettőjük fantáziáját megmozgatja az elmebeteg erdész gyönyörűséges, piros ruhás lánya, aki az esküvőjére készül. A lány a magányból, a szegénységből nem lát más kiutat, csak egy megalázó házasságot. Olgáért nem csak a gróf és Kamisev epedezik, hanem az öregedő, hájas intéző, Urbenyin. Ő veszi el a tündéri szépségű 19 éves Olját. Kamisev és Olja között már első találkozásukkor az erdészházban fellobbant valami, ami később szenvedéllyé vált. Olyannyira szenvedéllyé, hogy a fiatal lány esküvőjének napján nem a férjével, hanem Kamisevvel szerette egymást. A gróf tisztázatlan hovatartozású és státuszú lakója, az idegen akcentussal beszélő Psehockij meglátta a szétrebbenő párt. Olga házassága első napjától csalta Urbenyint.
Kamisev életében nem sok gondot okozott a viszony, éppen túl volt Nágyával való kapcsolatán, akivel nem is tudja, miért, de szakított. Nágya kitűnt környezetéből, okossága, intelligenciája, érzékenysége kiemelte őt lánytársai közül. Kamisev orvosbarátja, Hunyori is vonzódott a lányhoz, akinek méltánytalan megalázása kiváltotta az orvos részvétét. Az eseményeket Karnyejev gróf kavarta fel. A gróf emberi tulajdonságai taszítottak minden jóérzésű embert, így Kamisevet is. A gróf Olga szépségének és könnyed természetének nem tudott ellenállni, hamarosan a kastélyban, majd a gróf ágyában kötött ki a csapodár fiatalasszony. A felszarvazott férjet mondvacsinált indokkal kirúgta az állásából. Kamisev nem reagálhatott kitárulkozó „barátja” újdonsült kapcsolatára, hiszen az ő kapcsolatuk titkos volt Olgával. A lány iszonyodott a kellemetlen megjelenésű, gusztustalan gróftól, mivel a nemesi életforma jobban vonzotta őt, így túltette magát a viszolygáson. A gróf azonban nem elégedett meg Olgával, újabb ötlete Nágya elcsábítása volt. Kamisev legnagyobb megdöbbenésére Nágya hajlandóságot mutatott a gróf iránt, s azt remélte, hogy a gróf feleségül veszi. Egy komoly beszélgetés alkalmával Nágya elmondta Kamisevnek, hogy vonzza a gróf megnemesítésének lehetősége. Kamisev visszafojtott dühét papagáján töltötte ki. Az állat gyakran szajkózta: „Egy férfi megölte a feleségét!” Dühében a kalitkát a falhoz vágta, az állat másnapra elpusztult.
 A gróf nagy vadászatot rendezett, amin megjelent az események valamennyi szereplője. Olga duzzogva szemlélte a gróf közeledését Nágyához, Nágya azt remélte, hogy megtörténik a lánykérés, Kamisevnek háborgott a lelke grófi barátja aljassága láttán. Hiszen neki elárulta, hogy esze ágában sincs elvenni Nágyát. Váratlanul idegen hintó érkezett. A gróf pánikba esett, Kamisev segítségét kérte: a hintón törvényes felesége érkezett meg, akiről senki sem tudott. A feleség lengyel volt, szép, de ellenszenves arcú. Psechockij húga. A botrányt nem lehetett eltussolni. Mikor Nágya megtudta, hogy milyen kegyetlen játékot űzött vele a gróf, öngyilkos lett. Szerencsére az orvos meg tudta menteni az életét. Még ebben az órában hozták a hírt, hogy Olgát brutálisan megölték az erdőben. Azaz még él, de a reggelt aligha éri meg. A nyomozás a vizsgálóbíróra hárult, de Kamisev egyre több hibát vét a nyomozásban. Nem helyszínel, a gyanúsított Urbenyint lecsukatja, de amikor újabb gyanúsított bukkan fel, szabad mozgást biztosít neki a börtönben. Az újabb gyanúsított olyan valaki, aki emlékezni látszik a gyilkos nyakkendőjének színére. Koronatanú lenne a másnapi tárgyaláson, de reggelre holtan találják, persze a szabadon mozgó Urbenyint gyanúsítják az újabb gyilkossággal. Kamisev nem használja ki a lehetőséget a még életben lévő Olga kihallgatására. Megelégszik azzal, hogy Olga nem akarja, hogy gyilkosa bűnhődjön, ezért nem mondja ki annak nevét. Másnapra halasztja a kihallgatást, de reggelre Olga visszaadja lelkét teremtőjének. Nincs hatalom, ami felmenthetné Urbenyint a száműzetéstől, ahová 15 évre küldték.
Csupán a kéziratot figyelmesen olvasó és logikusan gondolkodó szerkesztő, a kerettörténet szereplője rakja össze a motívumokat, melyek a vizsgálóbíró, azaz a kéziratot benyújtó író ellen vallanak egyértelműen.
Mert Olga gyilkosa Kamisev volt. Azaz a regényt benyújtó szimpatikus 40 év körüli férfi.

E.T.A. Hoffmann: 

A homokember 

  Az arany virágcserép c. kötetben található A homokember című kisregény is. A német romantikus irodalom képviselője ebben az írásban a 20. sz.-i szürrealista irodalom legjobb képviselőit is zavarba ejtő témával lepi  meg az olvasót ebben az írásban. A meghökkentő történet azonban sejtetni engedi az író lelkében dúló poklot, a tébollyal küszködő ember szenvedéseit. A levélregény első darabja Nathanaeltől származik, aki barátjának s egyben mostohatestvérének számol be gyermekkorának nyomasztó látomásairól. Ezzel szeretné magyarázatát adni minapi érthetetlen viselkedésének, amikor is egy barométerárust látszólag indokolatlanul durván lehajított a lépcsőn. A látomások még gyermekkorában kezdődtek, édesanyja meséje hívta elő őket. A mese a Homokemberről szólt, aki esténként gyermekek arcába homokot szór. Ezt érzik, amikor elálmosodnak, amikor úgy érzik, hogy leragad a szemük. Nathanaelben egyre inkább megnőtt a Homokembertől való szorongás, de egyben a kíváncsiság is. A dajka hátborzongató meséje csak alátámasztotta Nathanael gyanúját: a Homokember nem ártalmatlan, mesebeli lény, hanem a valóságban létező szörny. „– Gonosz ember az. Ha nem akar lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérző szeme, amit aztán a zsákjába gyömöszöl, s Holdba visz, eleségül a csemetéinek. A csemetéi meg ott ülnek a fészekben, görbe a csőrük, mint a bagolyé, azzal csipegetik föl a rossz kisgyerekek szemét. „ Nathanael képzelete hamarosan arcot, testet is kölcsönzött a Homokembernek, aki nem volt más, mint a család előnytelen külsejű ügyvédje. Mikor egy este megleste apját és az ügyvédet, amit látott, az még inkább megerősítette gyanúját: az ügyvéd nem más, mint a Homokember. Arról amit látott, csak annyit ír, amennyit gyermeki értelmével fel tudott fogni: volt ott valamiféle kemence, meg tűz meg gőzök. Aztán újabb leskelődés, újabb érthetetlen dolgok, már kötényt is köt maga elé az apa és Coppélius, az ügyvéd, alias Homokember. A fiúcska már hangokat is hall, s a hangok szemekről beszélnek. Természetes tehát, hogy a gyermek Nathanael rettegése az ügyvédtől nőttön-nőtt. A rémség betetőzéseként egyik este hatalmas robbanás rázza meg a házat, s a fiú édesapját holtan találják a kandalló előtt. A család szerint egy rosszul sikerült alkímiai kísérlet okozta a tragédiát. Nathanael azonban tudta: a Homokember a tettes. A család ügyvédje pedig nyomtalanul eltűnt.  A barométerárus arca felidézte a Homokember, azaz Coppélius emlékét, s Nathanaelra rátört a szorongás, ez a magyarázata érthetetlen agresszvitásának az árussal szemben. Reméli, hogy barátja, Lothár megértő lesz vele szemben, s elfogadja ezt a magyarázatot. A második levél írója Clara, Nathanael szerelme, s egyben Lothár húga,  aki megpróbálja a zaklatott lelkű ifjút megnyugtatni. Szavai a köznapi ember nyugalmáról árulkodnak, arról a boldog létezésről, amelyben nem kapnak helyet holmi homokemberek.  A higgadt hangnem azonban felbőszíti Nathanaelt, és szakít Clarával, kis híján még párbajozik is Lothárral, Clara bátyjával. Minthogy Clara nem akarja követni Nathanaelt a képzelgések és szorongások világába, hát szakítanak, s a fiú egyedül járja ezt a világot. Újabb szerelme Olimpia, aki professzorának rejtegetett, különös leánygyermeke, akit véletlenül lát meg, s halálosan belészeret. Ettől kezdve nincs más célja, minthogy közel kerüljön Olimpiához. A lányt mindig különös, merev testtartásban látja, szemei mintha üvegből lennének, de mindazonáltal gyönyörűséges lény. A professzor bált rendez, amelyen a nyilvánosságnak bemutatja lányát. A merev, szótlan szépséget kerülik a diákok, egyedül Nathanael udvarol neki hevesen, pedig a lány csak sóhajtozni tud. Már éppen meg akarta kérni a lány kezét, amikor a professzor szobájából durva, fenyegető hangokat hallott. Belépett, s a látvány elborzasztotta: Olimpia bizony csak egy báb volt, s két alkotója, a professzor és Coppola vagy Coppélius vagy a barométerárus szabályosan széttépték a testet, melynek véres szemei a földön Nathanael lábai elé gurultak. „ Tüzes karmokkal hasított Nathanaelbe az őrület, az agyába fúrta magát, cafattá tépte gondolatait…” Kusza mondatok, értelmetlen szókapcsolatok szakítják meg időről időre Nathanael beszédét, de mégis, mikor a szülői házban találja magát, szerettei, Clara és Lothár körében, a téboly megtorpan a szeretet előtt, és úgy tűnik, Nathanael meggyógyul. Olyannyira, hogy Clarával már a házasságukat tervezik, mikor a téboly ismét rátör, Clarát le akarja lökni a toronyból, Lothárnak az utolsó pillanatban sikerül húgát kimenekítenie az őrjöngő Nathanael kezéből. Az a látcső hívta elő újra az őrületet a fiúból, amit a rettegett barométerárustól vett, s aki nem volt más Nathanael számára, mint a Homokember, aki hol Coppola, hol meg Coppélius alakjában kísértette meg, s  a Holdon gyermekszemekkel etette hegyes csőrű fiókáit.

E.T.A. Hoffmann:
Scuderi kisasszony

Scuderi kisasszony Agatha Christi hősnőjének, Miss Marple-nak az előképe, az éles eszű költőnő, aki Miss Marple-hoz hasonlóan népszerű, megbecsült, bájos, kedves, törékeny stb. öreg hölgy. Bár az író többször is hangsúlyozza a hölgy éleselméjűségét, a cselekmény, ill. a bűntény megoldásában a hölgy kedves bájának, megejtő személyiségének és a vádlott ártatlanságába vetett hitének több szerep jut, mint logikájának. Hiába no, korai krimiről van szó.
A hölgynek feldúlt éjszakai látogatója lenne, ha komornája beengedné úrnője szobájába. A fiatalember zaklatottsága azonban megrémíti a komornát, aki segítségért kiált, a fiatalember menekülőre fogja, csak a kezében lévő ládikáról marad ideje intézkedni. Ha már nem beszélhet a kisasszonnyal, legalább a ládikát adják át neki.
A korabeli Párizst egy rablóbanda tartja hosszú ideje rettegésben. Éjszakai járókelőket támadnak meg, egyetlen tőrszúrással végeznek velük, s a náluk lévő javaktól megfosztják őket.
Scuderi kisasszony a ládikában csodálatos szépségű ékszert talál. Az ékszer annyira gyönyörű munka volt, hogy rögtön tudták: csak Cardillac, a világ legjobb aranyművese készíthette. El is hívja a hölgy magához a mestert, hátha tud valamit a titokzatos éjszakai látogatóról, illetve az ékszer gazdájáról.
Természetesen a mester is nagyon szereti és tiszteli az idős hölgyet, s az ékszert, minthogy nincs gazdája, ráerőlteti.
Ismét felbukkan a titokzatos fiatalember, most Scuderi kisasszony kocsijába hajít egy levelet, amelyben azt írja, hogy másnap feltétlenül juttassa vissza az ékszert az ékszerészhez. A fiatalember persze most is rendkívül zaklatott volt.
Sajnos aznap nem sikerült az ékszert visszavinni, másnap pedig már nem tudja visszaszolgáltatni az ékszerésznek, mert azt holtan találták. A gyilkossággal a fiatalembert , Olivier Brussont gyanúsítják, aki annyira, de annyira ismerős és rokonszenves Scuderi kisasszonynak. Hiába bizonygatja a fiú az ártatlanságát, hiába mondja, hogy semmi érdeke nem fűződött az öreg halálához, bebörtönzik. A fiú Cardillac nagyon tehetséges inasa volt. Semmi érdeke nem fűződött a mester halálához, hiszen az még lányát is hozzáadta volna, akit Olivier mindenkinél jobban szeretett. Jó mód és boldogság várt a fiatalokra. Mindenki bűnösnek tartja a fiút, csak Scuderi kisasszony nem. El is határozza, hogy bebizonyítja a fiú ártatlanságát. Felkeresi a fiút a börtönben, de miután a kisasszony elájul a börtönviszonyok hatására, inkább kieszközli, hogy a fiú- persze szigorú kísérettel- meglátogathassa őt. Ekkor meséli el a fiú élettörténetét, ekkor tudjuk meg, hogy honnan olyan ismerős Scuderi kisasszonynak, s elmondja mestere sötét titkát is, amit nem fedhetett fel senki előtt, hiszen a lányát mindenkinél jobban szerette.
Scuderi kisasszony szívósságának köszönhetően jelentkezik az a katonatiszt, aki a gyilkosságot végrehajtotta, de csak a kisasszonynak hajlandó elmondani tettét. Fél, hogy az igazságszolgáltatás előtt nem tudja ártatlanságát bizonyítani. Olivier pedig megátalkodottan hallgat: tud valamit, de nem hajlandó beszélni. Már a kínvallatás veszélye fenyegeti, mikor Scuderi kisasszonynak elmondja az igazat. Ez pedig a következő : Az a sok bűntény, amit egy rablóbandának tulajdonítottak, egyetlen ember lelkét terhelte: az ékszerész Cardillacét. A rettegett rablógyilkos nem volt más, mint az ékszerész, aki gyermekkora óta nem tudott ellenállni a drágaköveknek. Betegesen ragaszkodott hozzájuk, s hogy kiélhesse e vágyát, elment ékszerésznek. Vágya azonban ekkor sem csillapodott, elkezdte gyűlölni a megrendelőit, amiért oda kell adnia a kész ékszert. Hogy ne kelljen a drágakövektől megválnia, megölte a megrendelőket. Soha nem sikerült elkapni senkinek, házának rejtekajtaja nagy segítséget nyújtott a menekülésben. Csupán egyetlen ember leplezte le, segédje, a fiú, aki szerelme ablaka alatt sóhajtozott, amikor az apa ismét portyára indult. A Miossens grófot, a katonatisztet támadta meg,az azonban fel volt készülve a támadásra, inge alatt páncélt viselt, így nem sérült meg Cardillac tőrétől. A kegyetlen gyilkosból most áldozat lett, Olivier Brusson megpróbált segíteni Cardillacon, de már nem lehetett. A rendőrök akkor találtak rá, amikor a holttest fölé hajolt. Mindezt azonban Olivier azért nem mondhatta el, mert szerelmét meg akarta kímélni a megrázkódtatástól. Nem akarta, hogy a lány megtudja, hogy apja a legelvetemültebb rablógyilkos volt.
A kisasszony a város legjobb ügyvédjének segítségét kéri az ügyben, aki tud olyan tanácsot adni, hogy bebizonyosodjék Olivier ártatlansága, s Miossens gróf se keveredjék gyanúba. A fiút természetesen felmentik, szerelmével a távoli Genfbe költöznek, s Scuderi kisasszonynak még a király is köszönetet mond, amiért oly kitartóan küzdött az igazságért.

A. Sz. Puskin:
Anyegin

Puskin legismertebb műve ez a verses regény, melynek címszereplője az ízig- vérig „ felesleges ember”: Anyegin. A 20. sz.-i Oroszország jellegzetes típusa, olyan fiatalember, aki képességeit és igényeit tekintve többre hivatott , de körülményei és saját akaratgyengesége miatt tétlenül, mintegy feleslegesen éli le életét.
De nem is lehet csodálni, hogy élete a semmit tevés, hiszen apja is így élt, s a környezetében sem lát értelmes életet. Iskoláit elvégezte ugyan, de tudása felszínes, érzelmei, kapcsolatai komolytalanok, napirendjét késői kelés, bál, néhány vendégség, színház teszi ki végtelen ismétlődéssel.. Halálosan unja saját életét, de miután erőfeszítésekhez nem szokott, éli ezt, mert ez ingyen van.

„ Mindig egyforma tarkaság,
A holnap s a tegnap összevág.
De boldog-e legszebb korában
Ő, kit még semmi nem kötött,
Sok tündöklő siker között,
Mindennap égő mámorában?
Vajon egészség, akarat
Sok mulatás közt ép marad?

A spleen uralja kedélyét, kiábrándult, kedvetlen. Így utazik most éppen falura, hogy beteg nagybátyját ápolja, képzelhetjük, milyen lelkesedéssel. De mire megérkezik, a nagybácsi már nem él, higgyük el, mindkettőjüknek jobb így, s Anyegin jobb híján az örökölt kastélyt birtokba veszi. Halálosan unja a falusi társaságot, Lenszkij, a tanult fiatalember érkezése oldja csak enervált hangulatát. Valami barátságféle szövődik közöttük, bár erőfeszítéseket a kapcsolatért csupán Lenszkij tesz. Anyegin inkább csak eltűri a fiú rajongó közeledését. Szerelmes Olgába, s nem győzi dicsérni a lány szépségét. Nagyon szeretné Anyeginnak is megmutatni a lányt, így hát elhívja Larinékhoz. Anyegin vonakodva megy, ismeri az ilyesfajta vendégségeket, mindig ugyanaz a téma, ugyanaz a menetrend. De jobb híján elmegy barátjával. Olgát üresfejű, átlagos szépségnek tartja, de Olga nővérén, Tatjánán megakad a szeme. Érzi, hogy Tánja más, mint az általa ismert lányok, asszonyok, s valóban, ő gyermekkorától idegenül mozog saját környezetében, gyökeresen különbözik lánypajtásaitól, s így törvényszerűen magányos.
Tatjána is felfigyel a férfira, s csendes , egyhangú napjait a szerelmi érzés dúlja fel. Szeretne többet megtudni a szerelemről, de dajkáját hiába faggatja. Az nem ismeri ezt az érzést. Vergődik, szenved, mígnem tollat ragad, s gyötrelmes érzéseit levélben vallja meg.
„ Én írok levelet magának-
Kell több? Nem mond ez eleget? „-kezdődik a levél, s szégyenét leküzdve, szokatlan nyíltsággal megvallja érzéseit.
Anyegint is megérinti a lány őszintesége, egy pillanatra talán meg is inog, majd a rosszabbik énje győzedelmeskedik: a remegő, restelkedő lányt visszautasítja egy személyes találkozásuk alkalmával. Hetet-havat összehord, próbál udvarias és gyöngéd lenni, de alapvetően megijed a komoly érzésektől, a számára ismeretlen kötöttségektől ódzkodik, s hagyja kicsúszni a kezéből az egyetlen lehetőséget, mely az életének tartalmat adhatott volna.
Érthetetlenül és meggondolatlanul elfogadja a meghívást Tatjána névnapjára, s ki tudja miért, talán hogy kínzó rossz érzésétől szabaduljon, elkezd Olgának udvarolni. Lenszkij nem hisz a szemének, s a korban szokásos módon reagál az őt ért sérelemre: kihívja párbajra Anyegint. Anyegin ezt is közömbösen fogadja, a párbaj éjszakáján jól alszik, sőt elalszik, számára nincs tétje az eseménynek. Felállnak egymással szemben, s a következő pillanatban Lenszkij holtan terül el.
Olga hamar megvigasztalódott, Anyagin elment a faluból, s Tatjána életében is változás állt be: anyja úgy döntött, hogy elviszi a lányát Moszkvába, ideje férjhez mennie. Ott a társasági életben lesz kérője biztosan.
Tánja idegen a moszkvai környezetben, hiányzik az otthoni táj, szobája, az otthoni cselédek. S bár nem divatos az öltözéke, mégis tekintélyre tesz szert akaratán kívül is: komolysága, érzékenysége, halk szavúsága belső értékeit sejtetik, s hamarosan a legnépszerűbb lesz a fiatalok között. Egy idős tábornok veszi feleségül, akinek hű társa lesz. Egy alkalommal, Anyegin is vendége annak a bálnak, amelynek a feltűnő szépségű Tatjána is résztvevője: nem hisz a szemének, olyan szép a lány. Próbál hozzá közeledni, leveleivel ostromolja, de nem kap választ. Mikor egy alkalommal személyesen találkoznak, Anyegin vall szerelmet, könyörög Tatjána jóindulatáért. A lány, ill. fiatalasszony még mindi szereti Anyegint, de méltóságteljesen utasítja el közeledését:
„Szeretem még (mit rejtegessem? ),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha. „
Puskin az ún. Anyegin-strófákban írta meg művét, a 9 és 8 szótagos sorokban páros, kereszt és ölelkező rímek váltják egymást. Külön értékesek a műnek azok a sorai, amelyek a kor orosz nemességét, az orosz falu elmaradottságát, a társasági élet félművelt sznobjait mutatják be.
 

Shakespeare:
Othello

Fordította : Mészöly Dezső

1604-ben került először előadásra Londonban, a Globe-ban a tragédia. Nem eredeti a
téma, Chintio Száz mese c. gyűjteményéből meríthette az ötletet Shakespeare a mű megírásához. Hazánkban több fordítása is ismert (Vajda Péter, Szász Károly), s több felejthetetlen Othello alakítást megőrzött a kollektív emlékezet. A 19. sz.-ban Egresy Gábor, Lendvay Márton, a 20. sz.-ban Major Tamás, Ódry Árpád, Bessenyei György, legújabban Kamarás Iván Othellója vált örökemlékűvé.  Hogy a színész és a rendező a mű értelmezési lehetőségei közül melyiket hangsúlyozza: ez teszi a különböző előadásokat izgalmassá. A téma egy féltékenységi dráma, ez a tény elsősorban a féltékenység pusztító érzésének eluralkodását kínálja megjelenítésre. De kellő hangsúlyt kaphat a másság elfogadásának vagy el nem fogadásának kiemelése a színesbőrű főszereplő különbözősége miatt a full fehérbőrű környezetben. De a rangon aluli, ill. a titokban kötött házasság tragédiába való fulladása is lehet a fő rendezői gondolat. Az gonoszság, ármány lelki indítékai, a cselszövés kimódolásának lélektani hitelessége, ennek hangsúlyos ábrázolása szintén méltó rendezői feladat lehet.
A tragédia cselekménye:
Rodrigo és Jago indító párbeszédéből megtudjuk, hogy Rodrigo szerelmes Desdemonába, de mert az Othellónak adta szívét, hát gyűlöletet érez a mór iránt. Jago gyűlöletének oka a hiúság, nem ő kapta meg Othellótól az áhított rangot. Bár elismeri Othello kiválóságát, szolgálni csak úgy fogja, hogy haszna neki legyen a szolgálatból. Sérelmét nem hagyja megtorlatlanul, bosszút tervel ki Othello ellen, melybe beavatja Rodrigót is. A tervet végre is hajtják azonnyomban, ahogy az Jago fejében megszületett: felébresztik Brabantiót, Desdemona atyját, elhitetve vele, hogy Othello elcsábította a lányt, s most is éppen együtt vannak. Az atya őrjöng, vért kíván, főleg amikor kiderül, hogy lánya és a színesbőrű mór valóban együtt vannak. A velencei herceg előtt történik a felelősségre vonás: de nincs kit felelősségre vonni: a fiatalok, igaz, hogy titokban, de összeházasodtak. Amúgy pedig Brabantio belegondolva a dologba, kénytelen elismerni Othello kiválóságát.
Kitört a háború Cyprus szigetén, törökök támadták meg azt, így a herceg legjobb tábornokát, Othellót odarendeli. Az ifjú férj pedig szép feleségét Jagóra bízza, hogy hozza utána. Jago bosszúszomja nem csillapul, tönkre akarja tenni Othellót, ezért újabb ördögi tervet eszel ki Ez pedig az, hogy Desdemonát hírbehozza Cassióval, a csinos hadnaggyal. Megérkezve Cyprus szigetére, bajba keveri Cassiót, leitatja, s az az őrség ideje alatt verekedésbe keveredik, igaz, hogy egyrészt az ital, másrészt pedig a provokáló Rodrigo hatására. Othello bár tiszteli Cassiot, de súlyosan meg is bünteti az őrség ideje alatt tanúsított fegyelmezetlensége miatt: megfosztja hadnagyi rangjától. Cassio kijózanodva, érthető módon kétségbeesik, szeretné rangját és Othello jóindulatát visszaszerezni. Jago azt tanácsolja neki álnokul, terve sikerének biztos tudatában, hogy Desdemona segítségét kérje. Desdemona meg is ígéri a segítséget, hisz ártatlanul bár, de ő is szereti Cassiót. Jago pedig fokozatosan elhinti sima szavaival a féltékenységet Othellóban. Eleinte csak sejteti, hogy Desdemona megcsalja Cassióval, később már bizonyítékkal is szolgál: Emília, Jago felesége találja meg Desdemona véletlenül elejtett zsebkendőjét. Ez a kendő mindkettőjüknek nagyon becses: Otello ismeretségük elején adta a varázserővel bíró kendőt Desdemonáának, hajdan anyjáé, előtte pedig nagyanyjáé volt. Eperhímzés díszíti a kendőt. Jago Cassio szobájába helyezi el a becses, ám kompromittáló tárgyat, s felbiztatja Othellót, kérje azt el hitvesétől. A tragédia egyik legfeszültebb párbeszéde Othello és Desdemona dialógusa: Othello újra és újra a kendőt kéri, Desdemona pedig nem is sejtve, hogy a legrosszabb mondatokat mondja, Cassio becsületének visszaadásáért könyörög. Othello gyanúja bebizonyosodott: Desdemonának köze van Cassióhoz.
Jago számára veszélyessé vált a két tanú: Rodrigo és Cassio, ezért éjszaka egymásra uszítja őket, s az éj sötétjében maga is beleavatkozik a verekedésbe: súlyos sebet ejt Cassión, Rodrigót pedig, aki tervének ismerője, megöli.
Othello a szerelmén, becsületén, önérzetén ért sérelmet képtelen elviselni, a rosszat sejtő Desdemona hálószobájába lépve még megkérdi szépséges feleségét: „Imádkoztál az este, Desdemona?”, majd megfojtja őt. A gyilkosságnak tanúja Emília, aki ekkor döbben rá Jago cselszövényére, a zsebkendő tragikus szerepére, és feltárja Othello előtt annak tévedését. Asszony ártatlansága megkérdőjelezhetetlen volt. Desdemona még egy pillanatra feléled, és felmenti férjét a gyilkosság vádja alól. Othello számára azonban az élet már csak a halált tartogatja: kardjával megöli magát. Jago aljasságára még a szintén egy percre eszméletre térő Cassio is bizonyítékot szolgál: Tudja, hogy Rodrigót Jago ölte meg. Lodovico, velencei nemes ítélkezik: Jagót spártai ebnek nevezve, a legkeményebb büntetést kéri rá a kormányzótól.

 

Shakespeare, William: 
                                                                 Lear király

A tragédia 1608-ban jelent meg, előzményül kelta mondát sejthetünk, valamint egy kortárs, de ismeretlen szerző Leir című drámáját. A fordítás Vörösmarty Mihály munkája, némi, Arany János által végrehajtott korrekcióval. A történeti korba helyezett események valószínűsíthetően a Kr.e. VII. sz.-ban játszódnak.
Lear király, megöregedvén, felosztaná birodalmát három lánya között, de előtte meg akar győződni arról, hogy leányai érdemesek-e a nagyszabású „ajándékra”. Úgy gondolja, ha szavakba foglalják szeretetüket, megfogalmazzák annak nagyságát, akkor elégséges bizonyítékot kap a gyermeki szeretetről. Goneril és Regan a két nagyobbik lány méznél édesebb szavai nem hagynak kétséget a királyban szeretetük nagysága iránt. A legkisebb lány, Cordélia már előre szorong, érzi, hogy a szóforgatásban nem tudja, de nem is akarja testvéreivel felvenni a versenyt. Végül röviden csak annyit mond a királynak: „Szeretem fölségedet tisztem szerint / sem többé, sem kevésbé.” A király nem ezt várta. Úgy érezte, joga van mindennél nagyobb szeretetet várni legkisebb gyermekétől is. Kitagadja hát Cordéliát, s birodalmát két nagyobbik lányára, és azok férjeire, Albanra és Cornwallra bízza. Hűséges embere, Kent megpróbálja a királyt jobb belátásra bírni, de a király igazának biztos tudatában indulatosan száműzi őt. Cordélia két kérője közül a burgund herceg visszakozik, a frank uralkodó viszont jegyajándék nélkül is örömmel elveszi a lányt. Nagyobb érték számára Cordélia felismert tisztessége a várt birodalomrésznél.
De más, a királyhoz közelálló családokban is súlyos problémák kerülnek felszínre: Gloster, a király másik hű embere fiaival küszködik. Edmund fia kegyvesztett, ő a fattyú, törvénytelen gyermek, míg Edgar a törvényes fiú: ő bírja apja szeretetét, jóindulatát s nem utolsósorban örökségét. Edmund számára a hátrányos megkülönböztetés tarthatatlan: döntő lépésre szánja el magát: Edgar nevében levelet ír, melyben az apja életére törne a mielőbbi örökség miatt, s úgy dugdossa a levelet, hogy Gloster felfigyeljen rá, s erővel elvegye tőle. És máris itt a következő ártatlanul kitagadott szereplő: Edgar. Többé apja szeme elé nem kerülhet, különben halál fia. S az egyedüli örökös természetesen Edmund. A további események mozgatója az első hibás döntések után az elvetemült Edmund lesz.
Lear megkezdi új életét Goneril udvarában. Kikötése volt, hogy megtarthassa 100 katonáját. Hamarosan összetűzésbe kerül lányával, aki nem tűrheti a száz katonát, a parancsoláshoz szokott atya öntudatát, s olyan helyzetet teremt, hogy Lear kisebb lányához, Reganhoz költözne. De mellette van már az álruhás Kent, a hűséges nemes, aki ettől kezdve Cajus szolga képében mindig a király mellett lesz, s a bolond, aki a király élő lelkiismereteként követi őt mindenhová. Regan udvarában sem fogadják őket nagyobb szeretettel, például a király becsületét megmentő álruhás Kentet kalodába csukják, s Regan azzal az indokkal, hogy nem ő a soros apja tartásában, megtagadja a befogadást. Ő is sokallja a 100 szolgát, 50-re, 25-re, majd nullára csökkentené számukat, hiszen az agg apának szerinte nincs szüksége egyetlen saját szolgára sem. Lear elkeseredetten védi jogát a fényűzéshez: „… A legalja / koldús is, bár teng, bír fölöslegest. / Ha természetnek többet, mint mire / szüksége van, nem adsz, az emberélet / az állatéval egy értékű lesz.”
Az aljas Edmundban vakon bízó Gloster megtudja, hogy Alban és Cornwall ( Lear vejei ) közötti viszály hazájukat fenyegeti, ezért titokban értesíti Cordéliát és annak férjét. Balszerencséjére a titkot megosztja a fattyúval, Edmunddal, aki nem késlekedik, s adandó alkalommal feladja apját Cornwallnál.
Lear pedig, akitől Regan is megtagadta a bebocsátást, rettenetes időben bolyong az erdőben. A szörnyű idő mintha csak leképezné a lelkekben dúló vihart. Társai a bolond és az álruhás Kent. Egy kunyhóban találnak menedéket a vihar elől, bár a kunyhónak lakója van: az álruhás Edgár, akit apja, Gloster kitagadott. Hogy ne ismerjék fel, bolondnak, de igazinak tetteti magát. Szavai őrültséget mutatnak, de sejteti az őt ért eltitkolt fájdalmat is. 
Gloster palotájában gyülekeznek a háborúra készülődő felek: Cornwall, Regan, Goneril, Oszvald, a szolga. Cornwall megkötözteti a házigazdát, majd árulással vádolja, s kegyetlenül kirúgja a királyhű Gloster szemét. S mert az nem árulja el uralkodóját, nem mondja meg azt sem, hogy Dover felé menekülnek, kiveri az épen maradt másik szemét is. A szeme világát vesztett vérző Glostert kiűzik saját kastélyából. Az egyszerű szolgákat megrendíti Cornwall és Regan kegyetlensége, egyikük halálosan megsebesíti Cornwallt, de ő maga is életét veszti. A látását elveszített Gloster ekkor kezd csak tisztán látni: most jön rá arra, hogy Edmund az áruló, s hogy a becsületes Edgart tagadta ki. Alban hercege az egyetlen e díszes társaságban, aki elhatárolja magát az eseményektől. Megrendül Lear lányainak, és Edmundnak a gonoszságán, s megfogadja, hogy bosszút áll Gloster szemevilágáért.
A megvakított Glostert kitagadott fia vesz oltalmába, nem fedve fel kilétét, továbbra is falu bolondjának tettetve magát. Apjának az a kérése, hogy Dover magas sziklafalához vezesse, sejtetve azt, hogy a mélybe vetné onnan magát. Edgar azonban kihasználva apja vakságát, sík földre vezeti őt, s az amikor ugrani készül a mélybe, hasra esik. Edgár továbbra is játssza a szerepét, elhiteti apjával, hogy az a mélybe zuhant.
A frank csapatok Dovernél gyülekeznek, itt találkozik Lear Cordéliával. a király fején mezei gyomokból szőtt virágkoszorú, szavait a téboly formálja. Cordéliát vigasztalják az orvosok: a nyugalom, s a gyógyfüvek visszaadják a szeretett atya értelmét.
Regan bánja már, hogy Glostert szabadon engedték, ezért Oszvaldot, a hozzá hű és hasonló jellemű szolgát Gloster keresésére és megölésére meneszti. Meg is találja, azonban Gloster mellett ott van Edgar is, aki most paraszt szerepében kíséri és oltalmazza apját. Paraszthoz szokatlan erővel és ügyességgel megvív Oszvalddal, s megöli azt. Oszvald halála előtt Edgarra bízza a nála lévő leveleket, amelyekből kiderül Goneril titkos levelezése és vágyott viszonya Edmunddal.
A frank uralkodó és Cordélia vereséget szenvednek az Edmund hadai ellen, s  Leart és Cordéliát elfogják, börtönbe vetik. Alban szeretne méltóképpen bánni az agg uralkodóval és lányával, azonban Edmund titkos parancsa mindkettőjük megöletése volt, méghozzá oly módon, hogy Cordélia halála öngyilkosságnak tűnjék.
Edmund teljhatalomra törne, ebben útban van Alban, s túl sok a szerelmére pályázó nő is. Regan és Goneril egyaránt Edmund szerelmét akarja. A féltékenység engesztelhetetlen gyűlöletet szít a két lány között, Goneril létszámcsökkentésre szánja el magát: megmérgezi húgát. Regan közeledni érezve a véget, apjától örökölt hatalmát, birtokrészét Edmundra hagyja. Alban rosszat sejt. Meg akarja akadályozni a haalom átörökítését, ezért kihirdetteti: aki tud Edmund árulásáról, a harmadik harsonaszóig jelentkezzék. Edgar lesz az, aki a hívó szóra megjelenik a tömegből, nála az Oszvaldtól kapott, Gonerilt és Edmundot kompromittáló levél. Edmund és Edgar összecsapnak, Edgar halálos sebet ejt testvérén, de még van lehetősége felfedni kilétét. Elmondja Albannak is apjával való bujdosásuk történetét, akinek megszakadt a szíve, mikor megtudta, hogy a bolond, a paraszt, azaz mindkét áldozatos kísérője kitagadott fia volt.
Goneril megtudva Edmund halálát valamint saját lelepleződését férje előtt, tőrrel végez magával.
Lear jelenik meg a halott Cordéliával karjaiban. Arra még volt ereje a nyolcvanéves aggnak, hogy végezzen lánya gyilkosával. Alban visszaadja Learnek a  hatalmát, aki azonban már nem tud megbirkózni az őt ért veszteséggel. Amikor Kenttől megtudja, hogy kedves bolondját megfojtották, szíve megáll, meghal. Alban Lear két leghűségesebb emberére bízza a kormányzást: Edgarra és Kentre, bár ez utóbbi érzi, megfáradt már az elmúlt idők vérzivatarában, s hamarosan ő is követi gazdáját.
 

Shakespeare:

Julius Caesar

Fordította: Vörösmarty Mihály 

Flavius és Marullus két római polgár rosszallva érzékeli az ujjongó, ünneplő tömeget, amely a győztes csatából közeledő Caesart várja. Aggodalmuknak az az oka, hogy félnek, az ünneplő Caesar visszaél majd hatalmával.
Caesar megérkezik, kísérői (úgy véli) a legjobb emberei : Antonius, Brutus, Cassius, Cicero. A tömeg zenével fogadja a győztest, aki legyőzte Pompejust, de felfigyel egy hangra, amely arra inti őt, hogy óvakodjon március idusától. A jós még kétszer megismétli a figyelmeztetést, de Caesar magabiztosan elbocsátja őt.
Cassius szóvá teszi, hogy Brutust rosszkedvűnek látja mostanában, s Brutus bár nem mondja rossz kedve okát, elismeri, barátja jól látja, hogy kedélye megváltozott. Cassius úgy hiszi, Brutus is azért gondterhelt, amiért ő: attól tart, hogy Caesar királlyá koronáztatja magát, s visszaél majd a hatalmával. Nem tartja alkalmasnak több okból sem Caesart erre: példákat sorol fel, amelyekből Caesar gyengesége tűnik ki.  Más megvilágításban inkább Caesar esendősége derült ki. Cassius leplezetlenül céloz a Caesar elleni merénylet szükségességére.
Társuk, Casca érkezik a hírrel, hogy bár a nép háromszor ajánlotta fel a koronát Caesarnak, az nem fogadta el. Az is igaz, hogy a visszautasítás egyre nehezebben ment, harmadszorra Caesar összerogyott, elájult, de Antonius koronát nyújtó kezét visszatolta.
Márc. 14-ének éjszakáján iszonyú vihar tombol, többeknek szörnyű látomása van: Casca lángoló férfiakat, rátámadó oroszlánt látott. Úgy érzi, a másnapi események rossz előjele mindez.
 Márc. 15-én készül a tanács Caesart megkoronázni.
Cassius Cascát is bevonja a merénylet tervébe, majd Cinna is az összeesküvők tagja lesz. Brutus egyre biztosabb abban, hogy Caesarnak meg kell halnia. Nem személyes ok vezeti, hiszen Caesart szereti, hanem Róma jövője érdekében kell Caesarnak meghalnia. Az összeesküvésben résztvevők száma egyre nő. Néhány kérdés azonban még tisztázatlan: pl.:Antoniust életben hagyják-e? Úgy döntenek, hogy igen. Brutus arra kéri társait, hogy ne hentesként végezzenek Caesarral, hanem „kulturáltan”, tiszteletben tartva Caesar érdemeit. Brutusban mindvégig harcol a fiúi szeretet Caesar iránt és a Rómáért érzett aggodalom. Figyelmezteti társait arra is, hogy arcuk ne árulkodjék tervükről: viselkedjenek úgy, mint a színészek.
A viharos éjszaka Caesarban, és feleségében, Calpurniában is rossz érzést kelt: Calpurnia csak megerősíti Caesart abban, hogy utasítsa vissza a koronát. Mindkettőjüket rossz előjelek figyelmeztették, meg aztán fülükben cseng még a figyelmeztetés: Óvakodj, Caesar március idusától!
 Caesar saját álmát is rossz előjelnek tekinti: önnön testét látta, melyből számtalan résen áradt a vér. Elmondja aggodalmát Deciusnak is, aki már tagja az összeesküvők csoportjának, ezért épp ellenkező előjelű megfejtését adja az álomnak: Caesar vére fogja majd táplálni Róma fiait. Ennek hatására, meg azért is, hogy ne lássák gyávának, felmegy a Capitóliumra, hogy részt vegyen a koronázási ünnepségen. Az összeesküvők meg akarnak győződni még utoljára arról, hogy valóban zsarnok lesz-e Caesarból, azért hárman is kérik Publius szabadon bocsátását. Caesar megtagadja ezt, erre, mintegy végszóra az összeesküvők mindegyike, utolsónak Brutus Caesarba mártják tőrét.
Úgy érzik a merénylők, hogy tettüket késő századok fogják majd értékelni: ők mentették meg ezzel a tettükkel Rómát a zsarnok uralmától. Megdöbbennek, hogy a tömeg nem ünnepli őket, hanem pánik tör ki. Antonius sorsát kell még eldönteniük: ő felajánlja együttműködését. Kéri, hogy Caesar holtteste felett hadd mondjon ő búcsúbeszédet.
Brutus kezdi Caesar búcsúztatását, elmondja, hogy szerette őt, de Rómát még jobban. S azért,  hogy Róma fiaiból ne lehessenek szolgák, meg kellett ölni Caesart, mert nagyra vágyó volt. Úgy tűnik, sikerül a tömeget a pártütők oldalára állítania.
Antonius a beszédét híressé vált mondatával kezdi: „ Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni/ A rossz, mit ember tesz, tuléli őt, / a jó gyakorta sírba száll vele. ”
Szavai eleinte Brutust dicsérik, mégis indirekt módon bizonyítja az összeesküvők tévedését, és Caesar emberi nagyságát. Mikor harmadszor mondja, hogy „De Brutus mondja, nagyravágyó volt ” akkor már egyértelmű, hogy gúnyt űz Brutusból, hiszen Caesar minden felsorolt tette ennek mond ellent. Végül felolvassa Caesar végakaratát, melyben az a köznépre hagyja vagyonát, birtokát. A nép átáll Antonius ill. Caesar oldalára.
Antonius, Octavius és Lepidus szövetséget kötnek, és hadat szerveznek a pártütők ellen.
Nincs köztük összhang, Lepidust szamárnak tartják, kit csupán a feladatok megtételéig tartanak meg.
Brutus és Cassius szintén szervezkedik, mikor megtudják, hogy Antoniusék Philippinél gyülekeznek seregeikkel. Ellentétek vannak köztük is, végül békéért imádkozva megenyhülnek egymás iránt. Nehezen értenek egyet az elkövetkező csatában is, végül is úgy döntenek, elébe mennek Antonius seregének, és Philippinél találkoznak. Brutus megtudja, hogy felesége, Portia öngyilkos lett. Elbizonytalanodik, zavart lesz. Caesar szellemét látja megjelenni.
Antoniuséknak jól jött, hogy Brutus serege elébük jött Philippihez. Cassius és Brutus rosszat sejtenek a csata kimenetelét illetőleg: Cassius rossz előjelet látott, a sereget kísérő büszke sas helyett az utolsó napokban varjak, keselyűk követték seregüket. A csata összevisszaságba torkollik, félreértések miatt Cassius azt gondolja, veszítettek. Ez a nap volt a születésnapja, s e napon is végez magával, azzal a tőrrel, amivel Caesart ölte meg. Kár volt pedig, mert Brutus serege legyőzte Octaviust. Brutus és társai vitézül küzdenek, de Cato fia hamarosan elesik, Lucinius pedig Brutusnak vallja magát az ellenség előtt, hogy a fővezér életét megmentse.
A csata sorsa eldőlt, Brutus néhány hűséges emberével félrehúzódva a halálra készül: kéri Stratust, hű emberét, hogy tartsa a kardját, míg belé dől. Brutus utolsó gondolatait Caesarnak szenteli, majd meghal.
 Antonius és Octavius Brutust tartják a lázadók közül az egyetlen tiszta embernek, aki közérdekből és nem irigységből vált lázadóvá. Érdemes férfiúnak tekintik, temetése is ennek megfelelő lesz.

Shakespeare:

A velencei kalmár

Fordította: Vas István 

Antoniot szomorúság gyötri, abból a fajtából, aminek nem tudni okát. Nem szegény, de nem is nyugodt. Hajói minden vagyonával különböző tengereken  kereskednek. Barátai próbálják felvidítani, sikertelenül. Nem sikerül mosolyt csalnia Bassanionak sem Antonio arcára, de ennek a búnak legalább tudható az oka: Bassanionak 3000 dukátra lenne szüksége. Antoniotól, jó szívű barátjától szeretne kérni, de Antonio pillanatnyilag nem adhat pénzt . Vagyona a hajóinak rakományában van. Bassaniónak egy hölgy, Portia megnyeréséhez kellene a pénz. Antonio felajánlja, hogy kezességet vállal Bassanióért, így próbáljon meg pénzt szerezni a hirhedt uzsorástól, Shylocktól.

Antonio és  Bassanio  felkeresik az uzsorást. Shylock régóta gyűlöli Antoniot, amiért az több ízben megrótta uzsoraszedésért. Gyűlöli még azért is, mert Antonio keresztény, míg Shylock zsidó. Bassanionak 3000 dukátra van szüksége 3 hónapra.  Shylock kárörvendve mondja Antonionak, hogy lám, rászorul arra, akit egykor kutyának nevezett, megvetett és leköpött. Antonio büszkén mondja, hogy úgy adjon kölcsön neki, mint ellenségének. Shylock bánatpénzül, ha nem tudná Antonio 3 hónap múlva a pénzt visszafizetni, nem pénzt kér, hanem azt, hogy egy fontnyit kivághasson Antonio testéből, pontosan szívtájékából. Antonio biztos hajóinak visszatérésében, ezért nyugodtam megköti az egyezséget.

Jessica, Shylock lánya megtagadja apja lelkével a rokonságot, keresztény feleség szeretne lenni, mégpedig Bassanio barátjába, Lorenzóba szerelmes. Némi készpénzzel meg is szökik, apródruhába öltözve Lorenzó apródjaként követi szerelmét.

Mikor Shylock észreveszi lánya szökését és vagyonának megkurtítását, haját tépi, látná inkább holtan a lányát, csak az elveszett ékszerek lennének meg.

Bassanio, miután Antonio áldozatkészségével pénzhez jutott, ajándékokkal gazdagon megrakodva kíséretévek elindul Belmontba, hogy Portia kezét megszerezze. Portiát köti apjának végrendelete, amely szerint ahhoz mehet a lány feleségül, aki az arany, az ezüst és az ólom ládika közül a helyeset választja, azt amelyikben Portia képmása van. A választást megkönnyíti ill. megnehezíti a ládikákhoz tartozó felirat. Portiánál épp a második kérő vallott kudarcot: az első az arany ládikát választotta, melynek felirata így szólt: Bennem nyered el azt, amit sokan kívánnak! A ládában halálfej volt, Portia képe helyett. A második kérő az ezüst ládikát választotta, melynek felirata így szólt: Bennem választod azt, amit megérdemelsz.” Ebben a ládikában egy bolond képe volt. Mindkét kérő kudarcot vallott a választásával, szomorúan elkullogtak hát. Bassanio habozás nélkül az ólom ládikát választotta, benne megtalálta Portia képét, és a boldogságot jelentő lehetőséget, a lány kezének elnyerésére. A ládika felirata ez volt: „ Engem választ, aki mindent kockára tesz. ” Portia is örült, mert minden vágya az volt, hogy Bassanio legyen a férje. Bassanio szolgája pedig Nerissába szeretett bele, Portia komornájába.

A boldogságot Salerio érkezése zavarja meg, aki az Antoniot ért katasztrófáról hozott hírt. Antonio hajói elsüllyedtek, és Shylock tűzön-vízen keresztül be akarja hajtani a zálogot: egy fontot Antonio szívtájékából. Antonio ismeri Shylock könyörtelenségét, így hát felkészült a halálra. Shylock engesztelhetetlen gyűlöletének oka az, hogy Antonio sokszor kifizette azok tartozását, akiket Shylock uzsorája szorongatott. Antonio Bassanionak sok boldogságot kíván, és halála előtt szeretné őt látni. Portia azonnal kifizetné e remek ember tartozását, sőt, annak többszörösét is.

Portia az időközben arrajáró Lorenzóra és szolgájára, a férfiruhás Jessicára ( Shylock szökött lánya ) bízza házának irányítását, azt füllentve, hogy míg férje távol van, hogy Antoniotól búcsút vegyen, ő addig Nerissával egy közeli kolostorban imádkozik. Valódi tervük az, hogy férfiruhában követik férjeiket.

Antonio ügye a dózse elé került. Antonio inkább a halált választja, semmint könyörögjön Shylocknak. Az uzsorás a dózse kérésére sem áll el szerzett jogától:  követeli  Antino húsából az egy fontot. Miután Shylock hajlíthatatlan, egy fiatal jogtudós, Balthasar segítségét kérik. Mikor belép, akkor  derül ki, de csak az olvasó és a néző számára, hogy Balthasar nem más, mint Portia.

Balthasar megnyeri Shylock bizalmát azzal, hogy igazat ad neki. Az uzsorás egy új Dánielt lát benne.  Jogosnak ítéli a szerződésben foglaltakat, az a kikötése csupán, hogy egyetlen csepp vér se folyjon, s a kimetszett húsdarab egyetlen grammal sem lehetet se több se kevesebb egy fontnál, miután ez a szerződésben nincs benne. Ha mégsem képes betartani a feltételeket, akkor a vagyonával felel az uzsorás. Shylock, mikor megsejti, hogy vagyona veszélyben forog, azonnal visszakozna, de most Balhasar nem enged. Sőt, kilátásba helyezi Shylock halálbüntetését is, mivel Velencében idegen létére egy velencei polgár életét veszélyeztette. ( Antonioét ) Shylock könyörgésére megenyhül Balthasar, aki meghagyja az uzsorás életét, de vagyonának elkobzását javasolja. A vagyon fele Velence kormányáé lesz, a másik felével Antonio rendelkezhet. Antonio el is fogadja a fél vagyont, azzal a kikötéssel, hogy azt kezeli, majd Jessica és férje tulajdonába megy át Shylock halála után. Mindenki megnyugodott a bölcs ítéletben, csak Bassalino érzi adósnak magát Balthasárral szemben, akiben nem ismerte fel a feleségét. Az ifjú jogtudós nem fogad el pénzt,  csupán a Bassalino ujján lévő gyűrűt kéri. Bassalino vonakodik, de mérlegre teszi a feleségének tett ígéretét és barátjának megmentett életét, s végül odaadja a gyűrűt.

Portia házához lassan megérkeznek a távollévők. Először a gyűrűk ügyét kell tisztázni, s ezután következik Portia és Nerissa önleleplezése. Az asszonyok még megtréfálják férjeiket, azt mondva nekik, hogy együtt háltak azzal, akihez a gyűrű került, majd bevallják, hogy az írnok és a jogtudós ők voltak, így ha akartak volna sem alhattak volna önmaguk nélkül. Antonio számára érkezett egy jó hír, három hajója gazdagon megrakodva befutott a kikötőbe, Jessica és Lorenzo pedig a dúsgazdag apa halála után örökölni fog.
 

Shakespeare, William:

Macbeth

Fordította: Szabó Lőrinc 

A tragédia a féktelen hatalomvágy pusztító erejét mutatja be Macbeth és Lady Macbeth személyén keresztül. A reális és misztikus jelenetek jól megférnek a tragédiában, a misztikumnak csupán a becsvágy fellángolásában és életben-tartásában van szerepe, egyebekben Macbeth és a Lady személyisége a mozgatója a hátborzongató eseményeknek.
Duncan, skót király az aktuális csata végeztével örömmel hallja, hogy hadvezérei, Macbeth és Banquo mily dicső módon harcoltak. Kiváltképp jólesik hallania Macbeth vitézségéről, hisz ő ölte meg a lázadók vezérét. A király köszönetképpen Glamis és Cowdor thánjává (kb. a grófi címnek felel meg ) teszi őt. Macbethben meghűl a vér, hisz idefelé tartva három boszorkány pont ezeket a címeket jósolta neki. A megrendülést fokozta az, amit a harmadik boszorkány mondott, aki mint királyt köszöntötte Macbethet. De Banquohoz is szóltak a boszorkányok, neki azt jósolták, hogy fiai királyok lesznek.
Duncan, hogy háláját még inkább kifejezze, otthonában látogatja meg Macbethet. Az előre küld egy hírnököt, hogy értesítse a feleségét jó előre a fenséges vendég érkezéséről, és perszea jóslatot is megírta Ladynek levélben. Lady Macbeth agyában azonnal megszületik a terv: a jóslatnak valóra kell válnia, férje király, ő maga pedig királynő lesz minden áron. A megérkező férjjel megosztja tervét: a király két őrét leitatja, a királyt megölik, a gyilkos fegyvert pedig a lerészegedett őrök mellé teszik, akik majd kijózanodva nem tudják magukat megvédeni a gyilkosság vádja alól. A tervet az első éjszaka végrehajtják, Lady tervei szerint Macbeth megöli a királyt. Másnap reggel érkeznek a király fiai, Malcolm és Donalbain, Macbeth úgy tesz, mintha számára is most derülne ki a tragédia. A király két őrét azon nyomban megöli, mintha féktelen indulatában tenné, valamiféle igazságosztó angyalként. Így akadályozza meg azt, hogy az őrök esetleg védjék magukat. A király kísérői közül Lennoxnak gyanús Macbeth viselkedése, főként az őrök lekaszabolása, és szívből örül, amikor megtudja, hogy a király mindkét fia, Malcolm és Donalbain rosszat sejtve elmenekült.
Valóra vált a boszorkányok jóslata: Macbethet választják Duncan halála miatt királynak, hisz eddigi élete, vitézsége, becsületessége, a hazához és a királyhoz való hűsége alapján a nemesek őt tartják a legméltóbbnak erre.
Még meg sem melegedett a trónon Macbeth, amikor újabb akcióba „kell" lépnie: útjában van Banquo, aki ismeri a jóslatot, ezért aztán méltán gyanús neki Macbeth hirtelenjött királysága. S nem hagyja nyugodni Macbethet a jóslat azon mondata sem, hogy Banquo fiai királyok lesznek. Felbérel hát három bérgyilkost, akik Banquo és fia nyomába erednek, s orvul végeznek az apával. A fiúnak, Fleance-nak sikerül elmenekülnie. Nem ez volt a terv, de mint király biztonságban érezhetné magát, senki sem kérhet számon semmit az uralkodótól. Mégsem nyugodt. A lelkiismeretétől nem tud szabadulni. A vacsorán, amit a nemes uraknak adott, látomások gyötrik, minduntalan felbukkan a meggyilkolt Banquo szelleme. A Lady próbálkozik magyarázatot adni férje különös viselkedésére, megpróbálja elhitetni az urakkal, hogy régóta gyötrik már urát efféle látomások, a beiktatási lakoma mégis kudarcba fullad, haza kell küldeni a vendégeket, még mielőtt bárki az urak közül kétségbe vonná az új király ép elméjét.
A kétségbeesett Macbeth új jóslatot kér a boszorkányoktól, akik készségesek, és ezt mondják Macbethnek:
 -Óvakodj Macdufftől
-Nem győzi le Macbethet senki, míg a birnami erdő fel nem megy Dunsinane dombjára (itt áll Macbeth palotája)
-Akit anya szült, nem árthat Macbethnek.
Macbeth megnyugodott, úgy érzi, biztonságban van.
Macduff, nemes úr rosszat sejtve Angliába szökött, búcsú nélkül hagyva el családját. Felesége csak a ténnyel szembesül, árulónak hiszi férjét, pedig Macduff jól tudja, hogy nem csak a saját élete forog veszélyben, de Skóciáé is.
Angliában felkeresi Malcolmot, a megölt Duncan király fiát, aki jogos örököse a trónnak. Rá akarja beszélni Malcolmot a visszatérésre, aki hajlik is erre, hiszen már az angol király és serege segítségével készen áll Skócia visszafoglalására a trónbitorlótól. Malcolm fiatal kora ellenére bölcs ifjú. Próbára teszi Macduffot, önmagát kapzsi, kéjsóvár embernek állítja be. Arra kíváncsi, hogy királynak ilyen tulajdonságokkal megfelelne-e a skót nemeseknek, ill. Macduffnek. Macduff visszakozik, úgy érzi, rossz helyen kopogtatott, ha Skóciának jó királyt keres. Malcolm így győződött meg Macduff tiszta szándékáról és felfedte valódi, szinte hibátlan jellemét.
Siward vezetésével megindulnak az angol hadak Skócia ellen. A legkiválóbb skót nemesek elhagyták már hazájukat, Macbethet nem akarták szolgálni, s a Siward vezette angol seregben harcolnak hazájukért. Az angol sereg fő erőssége Macduff megrendítő hírt kap Rosstól: Macbeth Macduff hátrahagyott családját kiirtatta, házát felgyújtatta. Macduff erejét a harcban a bosszúvágy meg fogja sokszorozni.
Macbeth seregében csak az maradt, akit a zsarnok kényszere marasztalt ott.
 
Mindkét térfélen mozgolódás van, Macbeth dölyfösen várja az összecsapást. Magabiztos, erőt ad neki a boszorkányok jóslata: óvakodnia kell Macdufftől, nem árthat neki az, akit anya szült, végül pedig biztonságban van, amíg a birnami erdő meg nem indul.
Felesége, Lady Macbeth viselkedése azonban többekben megrökönyödést kelt: éjszaka álmában járkál, s felettébb árulkodó dolgokat mond. De az orvos is és udvarhölgy is tehetetlen: elvégre a királynőről van szó. Ilyen viselkedést az orvos még nem látott idáig.
A szembenálló seregben is nagy a készülődés: Macduff hadicselt eszel ki: minden harcos vágjon egy-egy leveles faágat, ezzel álcázzák magukat.
Megtörténik az összecsapás. Egy megdöbbent hírnök közli Macbethtel: megindult a birnami erdő, s jön Dunasinane vára felé. Megrendül Macbeth a jóslat valóra válásától, de még bízik: mindenkit anya szült, nincs hát kitől félnie. De újabb rossz hírt hoznak: meghalt a királyné.
 Macbeth bár vonakodva, de kardot ragad: az első összecsapás a fővezér fiával, az ifjú Siwarddal történik. Magabiztosan mondja a fiúnak: őneki nem árthat senki. S valóban, halálos sebet mér a fiúra. A következő összecsapás Macduff-fel történik. Neki is gőgösen mondja, őt varázs védi, de Macduff hamarosan megingatja önbizalmát. Macduff elmondja, hogy ő  idő előtt jött a világra: anyja hasából vágták ki, tehát nem szülte őt anya. Ekkor érti meg Macbeth a jóslat kétértelműségét, de már tehetetlen. A bosszúvágytól megsokszorozódott erejű Macduff-fel nem bírhat: Macduff rövid küzdelem után felmutatja a zsarnok Macbeth fejét kardja hegyén.
Siward szívében nagyobb a büszkeség, mint a gyász, amikor megtudja, hogy fia homloksebet kapott, bátran, az ellenséggel szembefordulva halt meg.
A tömegben felhangzik a boldog, szívből jövő kiáltás: „Éljen Skócia! Éljen a király! ” És persze éljen Malcolm, Skócia jogos uralkodója, a trón törvényes tulajdonosa, és éljen végre a törvényes rend.

Shakespeare:

A vihar

Fordította: Babits Mihály

A színmű valószínűleg 1611-ben íródott, s a késői művek közül való tehát, s a legnépszerűbb Shakespeare-darabok egyike. Bár a legtöbb Shakespeare - műnél kimutatható valamilyen irodalmi előzmény, ennél a drámánál nincs tudomása az irodalomtörténetnek ilyesmiről. A dráma színhelye egy sziget, melynek lakói: Prospero, Milánó hajdani királya, leánya, Miranda, s Caliban, a sziget előző tulajdonosának, Sycoraxnak, a gonosz varázslónőnek a fia. Velük él még a szigeten egy kedves szellem is, Ariel, aki hogy szabadságát elnyerje, szolgálni kényszerül Prosperót. Calibant gaztettei miatt sújtja szolgasággal Prospero. (Caliban meg akarta erőszakolni Mirandát). Alakja a rosszindulat, az ostobaság szimbóluma.
Hatalmas vihar veti a sziget partjaira azt a hajót, melynek utasai adósai Prosperónak, még előző életéből. Magát a vihart is Prospero szította, pont azért, hogy igazságot szolgáltasson az őt és leányát ért sérelemért. Évekkel ezelőtt Milánó teljhatalmú ura volt, de mert a tudományok jobban érdekelték, megkérte öccsét, Antoniót, hogy kormányozzon addig helyette, amíg ő könyveiből megtanulja a varázslás tudományát. Antoniót azonban megszédítette a hatalom, ideiglenes uralkodás helyett véglegesre vágyott, így hát elhatározta, hogy megszerzi a királyságot magának. Segítségül hívta a nápolyi királyt, elűzte palotájából Prosperót és Mirandát. S hogy a jogos uralkodó ne legyen útba, egy hajóra toloncolta Prosperót és a leánykát, és útjukra bocsátotta őket egy evező és kormány nélküli hajón. Még szerencse, hogy a nápolyi király jó embere, Gonzalo megsajnálta őket, s könyveket, szerszámokat is csempészett a hajóba. Így elsősorban Gonzalónak köszönhetően virágzóvá tették azt a szigetet, amelyre a szerencse vetette őket. Itt Prospero tovább tanulmányozta a varázslás tudományát, s közben mindenre- képes mágus lett belőle. A vihart is ő támasztotta, hogy szeme közé nézhessen Antoniónak és a nápolyi királynak.
A hajótöröttek nem győznek csodálkozni csodás menekülésükön, s kiváltképp az lepi meg őket, hogy ruházatuk semmi sérülést nem szenvedett, de még csak nedves sem lett. Nem egyszerre értek partot, így hát mindegyikük csak abban biztos, hogy ő és közvetlen társai élnek, míg meg vannak győződve arról, hogy a többiek a vízbe vesztek.
Elsőként Ferdinánd ért partot, ő a nápolyi király fia. Miranda most lát először apján kívül embert, mert hogy Caliban inkább szörnyeteg. Ferdinánd nemcsak ember, hanem férfi is, még pedig jóképű, fiatal, nem csodáljuk hát, ha Miranda azonnal belészeret. A szimpátia kölcsönös, Prospero sem ellenzi a szerelmüket, de ragaszkodik ahhoz, hogy kiprópálja Ferdinánd erejét, akaratát, kitartását: szolgálni kényszeríti, amit az becsülettel végbe is visz, Miranda lelkes támogatásával.
A sziget egy másik részén ért partot Alonso, a nápolyi király, annak  bölcs tanácsosa, Gonzalo, Antonio, aki  Prospero öccse és Sebastian, Alonso öccse. A király halottnak hitt fiát, Ferdinándot siratja mindegyre.  Prospero álmot bocsátott a királyra, ami nem volt túl nehéz, hiszen az átélt gyötrelem s a bánat fia után már amúgy is elég kábává tették. Így Prosperonak módja van rá, hogy kihallgassa Antonio és Sebastian beszélgetését. A sziget szépsége megindítja fantáziájukat, s azt találják ki, hogy elteszik láb alól Alonsot, s így Nápoly is és ez a sziget is a birtokukba kerül. Antonio arra biztatja Sebastiant, hogy tegye azt, amit hajdan ő is megtett Prosperoval: „Te léssz a mintám: mint te Milánót, / Megszerzem Nápolyt "- mondja Sebastian. Ariel még időben felébreszti Alonsot, így a gondolat nem nyeri el a tett nevet (ld.: Hamlet).
 A szigetnek egy távolabbi részén szintén a hajó utasai tápászkodnak a kábulatból: Trinculo, Stephano, egyszerű,  ivós legények a hajóról. Caliban talál rájuk, akit rögtön meg is kínálnak butykosukból. Calibán el van ragadtatva az eddig nem ismert italtól, és ő maga ajánlja a fel legényeknek a szigetet. Ő semmit nem érzékelt Prospero kiválóságából, Miranda tüneményességéből, ezért hát gonosz tervet sugall a szesztől mámoros legényeknek. Prospero meggyilkolását javasolja, valamint elárulja a sziget titkait, s felkínálja szolgálatát új gazdáinak. „Hát mondtam már, ebéd után szokott / Aludni: akkor fejbe verheted, / Csak vedd előbb el könyveit, Vagy üsd / tuskóval tarkón, vagy karóval ontsd / belét, vagy késsel vágd el nyakát. „
Prospero Ariel segítségével szembesíti a hajótörött nápolyi királyt és társait kiszolgáltatottságukkal: varázslata rádöbbenti őket Prospero erejére: Ariel segítségével őrületet bocsát rájuk. „ Én őrületbe viszlek, / Milyenben legtöbb ember felköti / magát, vagy vízbe fojtja. „- mondja Ariel. Az őrület alatt tudatosodik a bűnösökben bűnük, melynek kínját mélyen átélik. Alonsoban fia vélt halála is a büntetés része. Csak jajgatni tudnak kínjukban.
Az egyszerű, ám cseppet sem veszélytelen legények is megkapják büntetésüket. Színes kacatokkal, csillogó semmiségekkel sikerül eltéríteni őket gyilkos tervüktől. Mikor a szerzés vágyának nem tudnak ellenállni, Prospero és Ariel vadászebeket bocsát rájuk, eszeveszetten menekülnek, feledve eredeti tervüket a sziget megszerzéséről.
Amikor Prospero megbüntette a sziget „vendégeit ”, látványosan eltöri varázspálcáját, felhagy a varázslással, emberi erőkkel veszi fel ezután ellenségeivel a harcot. Szeretettel szól Gonzalóhoz, aki becsületes tudott maradni a romlott környezetben is, és megbocsátott testvérének, valamint a nápolyi királynak, s annak a testvérének is. Arielt a sok jó szolgálatért végre szabadon bocsátja, Ferdinánd és Miranda szerelmére áldását adja, Alonso után ők lesznek Nápoly urai. Öccsét nem bünteti mással, csak azzal, hogy jogos tulajdonát, Milánó hercegségét visszaveszi. Közben megjelennek a hajó eddig holtnak hitt emberei, a kapitány, a kormányos és számos utas. Ámulva számolnak be arról, hogy hajójukat vadonatúj állapotban találták a parton kikötve. Caliban is megjavult, és hűséget fogad Prosperonak. Így mindenkinek a sorsa kedvezően elrendeződött, Prospero még kedvező szelet is bűvöl a hazautazáshoz.
A mű több alakjában, jelenetében az utókor számos értelmezési lehetőséget lelt fel: Prospero alakja, pl. a nagy tudású, de méltatlanul háttérbe szorított ember alakja, Caliban a rosszindulatú ostobaság veszélyességét sejteti, az eltört varázspálca értelmezése lehet a realitásokkal való kiegyezés szimbóluma.

Shakespeare:
 Szeget szeggel
Fordította: Mészöly Dezső
 
Az 1600-as évek elején keletkezett dráma a vígjátékok között szokták számon tartani, azonban a mű sok szempontból közelebb áll a tragédiához. A tragikus érzést az emberi aljasság mértéktelensége, a kiszolgáltatottság megjelenítése, a társadalom vezető rétegének tisztességtelensége, a köznép bűneinek sokasága idézi elő annak ellenére, hogy a bonyodalmak elsimulnak, ki-ki megleli párját, az igazságosztó herceg igazságot oszt : a vétkesek vétkét megbocsátja, a jóságot megjutalmazza. Mindezen kiegyenlítődéseknek van azonban némi népmesei valószínűtlenségük, s amíg a bűnök megjelenítése hátborzongatóan élethű, addig a boldog vég bekövetkezése a mesevilág valószínűtlenségét idézi fel.
A drámának vannak magyar vonatkozásai, már a bécsi helyszín is szokatlanul közeli, de az 1606-os zsitvatoroki békére való utalás egyértelmű. Ez a dokumentum-jellegű adat segíti a dráma keletkezésének behatárolását, miszerint nem valószínű az 1606 előtti keletkezés. ( Hacsak nem utólagos betoldásról van szó. ) Az erkölcstelenség a két szélső társadalmi szinten egyaránt megjelenik: a köznép nemi erkölcse éppúgy témája a színműnek mint a herceget helyettesítő Angelo bujasága és hitszegése, könyörtelensége.
Bécs hercege egy álindokkal távozik városából - holmi meditatív szükségletekre hivatkozik, holott városa erkölcseit szeretné a szigorúan erkölcsös Angeloval helyrehozatni. Tudja jól, hogy engedékenysége nagyban hozzájárult a közerkölcsök romlásához, de erkölcsi érzéke nem engedi meg, hogy azért büntessen most, ami felett nemrég még szemet húnyt.  Felhatalmazza hát Angelot, hogy akár új törvények meghozatalával is, de teremtsen rendet a városban. Angelo boldogan lát neki a rendcsinálásnak, s első áldozata a törvénytelen kapcsolatot folytató Claudio, akinek szerelme Júlia immár gyermeket vár. Az ítélet elrettentően szigorú: halál.
Izabella, Claudio testvére megpróbál kegyelmet kérni Angelótól, azonban az minden áron példát akar statuálni. A herceg azonban se nem ment külföldre, se nem meditál, hanem szerzetesi gúnyában felméri birodalma állapotát, és ellenőrzi Angelo kormányzását. Claudio és Izabella beszélgetését kihallgatva megismeri Angelo valódi jellemét. Megtudja, hogy  
Angelo szívét nem hagyta érintetlenül a szűzleány könyörgése, burkolatlan ajánlatot tesz neki : megkegyelmez Claudionak, ha Izabella az övé lesz. Az álruhás herceg Claudio börtönében találkozik a vívódó Izabellával, aki testvérétől várja a megoldást: Claudio ingadozik - először elveti Izabella megbecstelenítésének lehetőségét, végül mégis az életet választaná, s elfogadná Izabella érte hozott áldozatát.  A herceg mentőötlete kínál megoldást: keressék meg Angelo elhagyott kedvesét, Mariannát, aki még mindig epedezik Angeloért, és az éj leple alatt Marianna tegyen Angelo kedvére.
Így is történt, Angelo nem vette észre a cserét, Marianna boldog volt, mert végre együtt lehetett azzal, akit reménytelenül szeretett., s Izabella pedig méltán reménykedett abban, hogy testvére kegyelmet kap Angelotól az együtt töltött éjszakáért. A szerzetesi csuhát viselő herceg  ezt a napot is a börtönben töltötte. Itt értesült arról, hogy Angelo nem tartotta meg Izabellának tett ígéretét, Claudióra mégiscsak halál vár. Sőt,  azt kéri, hogy Claudio levágott fejét mutassák be neki. A porkoláb hajlandóságot mutat a szerzetes-herceggel való együttműködésre, így ez első ötletük az lenne, hogy egy kilenc éve a halálbüntetésre váró bűnöst végre lefejeznek, és az ő fejét küldik el Angelonak, de amikor a szerzetes-herceg gyóntatni akarná, megsajnálja, és elodázzák Bernáth kivégzését. Kapóra jön egy másik rab váratlan, természetes halála, az ő feje lesz a bizonyíték  Claudió halálára.
A herceg tovább már nem tűrheti Angelo garázdálkodását az igazságszolgáltatásban, hisz a börtönök zsúfolásig megteltek, s a bűnösök többségének ugyanaz a bűne, mint Angeloé. Ezért levelet ír neki  érkezéséről. Szokatlan módon a nyilvánosság előtt kéri a tisztség átadását, valamint nyilvános panasznapot hirdet. Itt mondja el Izabella a rajta és testvérén esett sérelmet, s amikor Angelo tagad, előlép Marianna, aki megcáfolhatatlan bizonyítékokkal szolgál. A herceg úgy ítél, hogy Angelo ugyanazt a bűnt követte el, mint Claudio, ezért hát ugyanúgy kell bűnhődnie: „ Szeget szeggel, szemet szemért! ”  A herceg ítélete először zavarbaejtően enyhe: Mariannát és Angelot összeházasítja. Majd ezután következne Angelo kivégzése, hogy Marianna tisztességén ne essék csorba, s mint férjes asszony viselje az Angeloval töltött éjszaka terhét. A herceg éppoly könyörtelen az ítélkezésben, akárcsak Angelo volt. Marianna könyörgése nem enyhíti meg, csak akkor kap Angelo kegyelmet, amikor Izabella is könyörög annak érdemtelen életéért. S végül is Izabella érvelése logikus: mint kiderült, Claudio életben maradt, igaz hogy csellel sikerült az életét megmenteni, de Angelo szándéka, ami Claudio lefejezése volt, nem valósult meg. A herceg szemében Izabella tisztessége, fiatalsága, testvére iránt szeretete annyira vonzó volt, hogy feleségül kérte a lányt.
A színmű jónéhány szereplője közül meg kell még említeni a jellegzetes vígjátéki szerepkört betöltő Luciot, aki egyszerű, szegény legény, szókimondó, nemegyszer handabandázó, könnyed, az életet élvező fiatalember, akinek minden megszólalása  humor forrása. Hasonló Pompeiusnak, a kerítőnek a szerepköre is, visszataszító a bűne, de mert álnokságtól mentes,  jóízűen tudunk nevetni rajta. Escalus a tisztesség, bölcsesség megtestesítője, ez a szerepkör is tipikus a Shakespeare drámákban.
 

 Bertolt Brecht:

A szecsuani jólélek

Fordította: Nemes Nagy Ágnes
 
A dráma Brecht harmadik korszakának darabja, melyben elhagyva előző korszakainak lázadó túlzásait, átütő erővel fogalmazza meg gondolatait erkölcsről, tisztességről, ezek lehetőségeiről egy távoli világban, Szecsuan városában. A brechti elidegenítő effektusok (V -Effekt) már nem törik meg oly gyakran a drámai cselekményt, a leglátványosabb közülük a cselekménynek egy távoli városba való helyezése, a három álarcos isten szerepeltetése ill. a songok.
A dráma cselekménye a következő: három isten, a Fény Fiai leszállnak a földre, hogy legalább egyetlen jó embert találjanak. Eléggé csüggedtek már, amikor Vanggal, a vízárussal találkoznak. Kérik, hogy szerezzen nekik valakinél szállást, így szeretnének megbizonyosodni a jó ember jóságáról. Vang hiába próbálkozik, senki nem hajlandó befogadni az idegeneket, s már Sen Te az utolsó, akinél próbálkozik. Sen Te utcalány, aki épp vendéget vár, a mindennapi élelme függ „munkájától „. A lány azonban lemond az aznapi bevételről, és befogadja a Fény Fiait. Azok megnyugodtak, hogy mégis csak van a földön legalább egy jó ember, s örömükben több mint ezer ezüst dollárt adnak neki. Sen Te a pénzből egy kis trafikot vesz. A váratlan meggazdagodás lavinát indít el: szívességkérők hada lepi el a kis üzletet: távoli rokonok, a rokonok rokonai, ismerősei arcátlanul betelepednek, s átveszik az irányítást Sen Te üzletében és életében. A háztulajdonosnő előre kéri a félévi bérleti díjat, az asztalos is szemmel láthatólag ki akarja fosztani, távoli rokonai pedig nyolcadmagukkal betelepedtek Sen Te szobácskájába. Egyik férfirokona sugallatára alkotja meg saját nagybátyját, Sui Tát, aki véget vet Sen Te arcátlan kifosztásának. Kiutasítja a betolakodó rokonokat, a kalácstolvajokat, az asztalosnak is csak munkája ellenértékét fizeti ki. Időnként tehát Sen Te eltűnik, s helyette megjelenik Sui Ta, a zord, szigorú nagybácsi. A lány gyűlöli Sui Tát, azt az embert, akivé válik. Sui Ta ugyan nem gonosz, de realista, okos, jó emberismerő, olyan belső törvényei vannak, amelyek teret adnak a jótékonyságnak, de ugyanakkor nem döntik a nyomorba a jótékonykodót. Pedig Sen Te meggondolás és számítgatás nékül jó ember. Azonban hálátlanság és rosszindulat a köszönet jóságáért, de Sen Te önzetlenül jó.
Jósága felkelti a Su Fu, a borbély figyelmét. Ez nem kis dolog, mert a borbély tekintélyes ember, és tekintélyét gonoszságának köszönheti. Szegény Vangnak úgy ráütött a kezére, hogy eltört, s így nem tud dolgozni. Senki sem vállalja a tanúskodást, csak SenTe.  Pedig ő hamis tanú lenne, mert nem látta az esetet, csak barátja, Vang törött kezét. Kutyaszorítóba kerül Sen Te, nem is tudja megoldani a helyzetet másként, csak úgy, hogy eltűnik, majd Sui Ta képében jelenik meg. Senki sincs, aki Vangon segítsen.
Sen Te a rokonok, ismerősök támogatásában annyira elszegényedik, hogy ismét a régi foglalkozásához kellene folyamodnia. Egy ilyen esős éjszaka talál rá az öngyilkosságra készülő pilótára, Szunra. Megmenti az állásnélküli fiú életét, s egy boldog együtt töltött éjszaka gyökeresen megváltoztatja: szerelmes lesz, új sálat vesz magának, szeretne tetszeni Szunnak.
A háztulajdonosnő egyre követeli a félévi bérleti díjat, de Sen Te nem tud fizetni. Egy öreg házaspár segíti ki. Annyira bíznak Sen Tében, hogy nem is kérnek írást a kölcsönről.
A pilóta is szegény, ahhoz, hogy állást kapjon, pénzre van szüksége, Sen Te azt a 200 ezüst dollárt adja neki, amit az öregektől kapott. De ez kevés, még több pénz kell, s ehhez el kell adnia a trafikot. Hiába várja, hogy Szun lemondjon erről az őrült áldozatról, Szunnak minden áron pénz kell. Sen Te rájön, hogy Szun méltatlan a szerelmére, de tehetetlen, nincs ellenállása Szunnal szemben. Amikor esküvővel kecsegteti, Sen Te boldogan mond igent. A házasság azonban kudarcba fullad, hiába várják a nagybácsit a hiányzó 300 dollárral, az csak nem jön, nem is jöhet, hiszen Sen Te az, talpig menyasszonyi fátyolban.
A gonosz, kapzsi Su Fu szívét meglágyítja a lány jósága, szívesen feleségül venné. Támogatja őt a szegények istápolásában, hellyel és pénzzel is segíti őket. Hiába, Sen Te nem tud mást szeretni, csak Szunt. A szerelméből, vagyonkájából kisemmizett nincstelen Se Tére újabb megpróbáltatás vár: gyermeke lesz a pilótától. Gyöngéd szeretettel énekel a leendő fiúcskának, bár nincs remény arra, hogy emberi élete legyen. S bár iszonyodik Sui Tától, ismét rászorul a nagybácsi kemény szívére: rendet teremt. A kamrájában jóhiszeműen rejtegetett zsáknyi dohányból hamarosan virágzó dohánygyárat hoz létre, de ezt csak úgy tudja megoldani, hogy kíméletlenül bánik munkásaival. Munkát ad Szunnak is, akit a munka tisztességre nevel. Mindenki boldog, mert van munkája, és végtelenül kimerült, mert a munkavezetővé fejlődött Szun kihajtja a lelket mindenkiből, csak Vangnak hiányzik nagyon Sen Te, és Sui Tára hozza a rendőrséget. Sui Ta egyre gyakrabban panaszkodik egészségére, szemmel láthatólag meghízott, gyakori rosszullétek kínozzák. Szun pedig sírást hallott a szobácskából. Sui Tát Sen Te meggyilkolásával vádolják, bírái pedig a Fény Fiai lesznek. A nagybácsi kénytelen nekik megmondani az igazat: Sen Te és Sui Ta egy személy. Gyötrődve vallja meg, hogy nem tudott jó ember maradni a nagybácsi „segítsége ” nélkül.

Bertolt Brecht:

A kaukázusi krétakör

Fordította: Garai Gábor

A dráma keretes szerkezetű, a keret a szovjet időkben, a hitleri csapatok elvonulása után játszódik Grúziában. Két falu lakosai vitatkoznak egy völgy tulajdonjogán. Az egyik falu lakói elhagyták a völgyet, kecskéikkel elmenekültek a harcok elől, a másik falu lakói gyümölcsös telepítését tervezik ugyanott. A két falu lakóinak vitáját egy színjátszó társulat előadása szakítja meg, melyből a lakók megtudják az igazságos döntést. Az énekes kezdi az előadást, akinek a továbbiakban is jelentős szerepe lesz: az idő múlását, az átélt nehézségeket énekli meg.

A történet címe: A krétakör. Grúzia nagyhercegének, és így Georgi Abasvili kormányzónak  hatalmát is megdöntik húsvét napján.  Uralkodásuk alatt a nyomor, igazságtalanság vált Grúziában uralkodóvá. A kormányzó és családja hogy életüket mentse, fejvesztve menekülne. A kormányzónak ez nem sikerül, a lázadók lefejezik, de feleségének még a legkedvesebb ruháit is sikerül összecsomagolnia és magával vinnie. A nagy kapkodásban kicsiny gyermekéről, a kétéves Micheilről megfeledkezik. Gruse, a szolgálólány veszi a fiúcskát magához, és megpróbálja a veszélyessé váló palotából kimenekíteni. Arra még marad ideje, hogy Szimon Csacsava katona leánykérésére igent mondjon.

Megkezdődik Gruse vesszőfutása: a háborús Grúziában még egyedül is nehéz menedéket találni, nemhogy egy gyermekkel, akire egy hadseregnyi katona vadászik. A fiúcska ugyanis a megölt kormányzó törvényes örököse, így nagy veszélyt jelent a lázadók számára. A menekülő Grusénak meg kell küzdenie az emberek kíméletlenségével, rosszindulatával, kapzsiságával. Önmagát nem kímélve törekszik a gyermeket biztonságba helyezni. Tejet csak csillagászati összegért kap a fiúcskának, de kifizeti az árát. Amikor úgy néz ki, hogy kocsival folytathatják útjukat, az előkelő asszonyságok feljelentik, amikor rájönnek, hogy a dolgos Gruse nem lehet nemesasszony. Egyre közelebb vannak üldözőik. Egy parasztasszonytól remél segítséget, kéri őt, hogy az asszony vallja sajátjának a gyereket, de az asszony nem teszi ezt meg. Gruse csak úgy tud tovább menekülni  Micheillel, hogy leüti az őt üldöző vérteskatonát. Folytatják tovább a menekülést, Gruse átkel a gyerekkel egy olyan palló-hídon, amin rajta kívül emberfia nem kelne át. Abban bízik, hogy testvérénél talál majd menedéket, annak felesége azonban csak szavaiban ájtatos, tettei önzők. Gruse nem mondhatja el, hogy a gyermek a kormányzó fia, hiszen mindenkire bajt hozna ezzel, leginkább a fiúcskára. Ezért azt hazudja testvérének és sógornőjének, hogy sajátja a kisfiú. Fáznak és éheznek a hitvány kamrácskában, de így sincs maradásuk. Aniko, a sógornő nem tűrhet a házában ilyen erkölcstelen nőszemélyt, mint Gruse, akiről azt hiszi, hogy saját, törvénytelen gyermekét dugdossa. Azt találja hát ki, hogy Gruse menjen férjhez egy falujabeli haldokló férfihoz. Gruse nem tehet mást, ha meg akarja menteni a gyermeket, férjhez kell mennie. Megtartják a lakodalmat, együtt a halotti torral, amikor megérkeznek a legújabb hírek: a lázadókat leverték, újra a kormányzó emberei kerülnek a hatalomra. A haldokló férj Gruse megrökönyödésére „feltámad”, miután a hadkötelezettség veszélye elmúlt, s követeli férji jogait. Ekkor érkezik meg Szimon is, akinek Gruse nem tud elfogadható magyarázatot adni sem a gyermek, sem a férj létezésére. De a béke, ill. a hatalom visszavétele azzal is jár, hogy a gyermeket szülőanyja szeretné visszakapni. Az asszony azt állítja, hogy Gruse ellopta, rossz ruhákban járatja, és nem a származásának megfelelően neveli. Bírósági tárgyalás dönt arról, hogy kit illet a gyermek.

Acdak hajdani bűnözőből lett a véletlen folytán bíróvá, s ez a tény mintegy bizonyítja az adott a hely és idő káoszát. Acdak lefizethető, iszákos, de ítéleteivel mindig az elesetteket, kisemmizetteket juttatja igazsághoz. Az akasztófa alól menekült meg  és lett bíró. Hozzá kerül Natela Abasvili ügye, aki követeli a gyermeket a szülőanya jogán. Gruse pedig már magáénak érzi a gyermeket az átélt közös szenvedések okán. Acdak tárgyalása  Gruse számára nem kecsegtet sikerrel. Acdak hagyja magát megvesztegetni Natela Abasvilitől, Gruséval gorombán beszél, a köztük lévő párbeszéd durva vitává fajul. Végül elérkezik a tárgyalás döntő pontja: Acdak egy krétakört rajzoltat, amelybe a fiúcskát állíttatja. Az ítélete így hangzik: amelyik nő erősebben húzza a gyereket, annyira erősen, hogy ki tudja húzni a körből, az a gyermek anyja. Kétszer megismétlik a próbát, Gruse mindkét esetben elengedi a gyermeket. Acdak kérdésére azért, mert nem akar neki fájdalmat okozni. A bíró  Grusénak ítéli a gyermeket. A tárgyalás közben egy öreg házaspár kérte a házassága felbontását, amit  Acdak nem bont fel, helyette Grusét választja el férjétől. Így Szimon és Gruse törvényesen összeházasodhat.

Az énekes szavaival fejeződik be a történet, amely visszakanyarodik a két kolhoz problémájához: azé a falué a völgy, amelyik gyümölccsel ülteti be, nem pedig azé, amelyik törvényesen birtokolná.

„Hogy minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle,

A gyermek az anya-szívűeké, hogy fölnevelődjön,

A kocsi a derék kocsisoké, hogy sebesen szaladjon,

S a völgy azoké, akik öntözik, hogy gyümölcsöt teremjen. „
 

Thomas Mann:

Tonio Kröger

Számos önéletrajzi mozzanat gazdagítja Thomas Mann elbeszélését. Az önjellemzés szándéka a Buddenbrook-ház című családregényhez hasonlóan itt is domináns. Az író önéletrajzát ismerve nem egy személyiségvonás, családi, magánéleti mozzanat beazonosítható.
Az elbeszélés fő gondolata a mindenkori művész szükségszerű, tragikus elmagányosodása.
A címszereplő Tonio Kröger elszigetelődését, s fájdalmas vágyakozását az átlagos emberek iránt gyermekkorától férfikoráig kísérhetjük végig.
A gyermek Tonio kisiskolás korában Hans Hansen nevű osztálytársa képviseli az elérendő, vágyott embertípust, de már ekkor kiderül, hogy a költészet iránt érdeklődő Tonio soha nem tud közel kerülni a szőke, kék szemű, lovak iránt érdeklődő, rokonszenvesen hétköznapi Hanshoz. Barátságuk nélkülözi a kölcsönös vonzalmat, Hans felszínes, félig-meddig odafigyelő, néha feledékeny, máskor szemrebbenés nélküli hazug személyisége nem tudja sem értékelni, sem befogadni Tonio érzékeny művészlelkét. A többször felbukkanó Don Carlos motívum jelzi már ezekben a korai években, hogy a két fiú közötti barátság egyoldalú. Tonio képzeletét megragadja a Schiller-dráma egyik jelenete, melyben a hatalmas királyról kiderül, hogy sír. Hiába próbálja Hanssal megértetni vagy megéreztetni a tragikus magány jelentőségét, Hans érdektelenségén kicsorbul Tonio szándéka. Nem csak gondolkodásuk végletesen különböző, hanem külső megjelenésük is. Tonio szenved nevétől, délies megjelenésétől, s minden vágya, hogy külsejében is azonosuljon társaival. E külső jegyek hangsúlyozottak a műben: szőke haj, kék szem.
Az első szerelem reménytelensége a szép Ingeborg Holm iránt is erősíti az elszigeteltségét. A tánciskolai fiaskó (nevetségessé válik ábrándozása miatt) újra rádöbbenti Toniót, hogy nem lehet, nem tud köze lenni az átlagemberhez. Még fájdalmasabb számára az, hogy egy pojáca, a tánctanár (Knaak) teszi őt nevetség tárgyává.
 Néhány év eltelte után mint ismert írót látjuk viszont Toniót  Lizaveta, tehetséges festőnő műhelyében. Lizaveta pontosan érti Tonio azóta sem szűnő vágyát a „beolvadásra”. Hosszú beszélgetésük a művészsors nehézségéről, szenvedésekkel teli voltáról azonban Lizaveta kemény, kritikus mondatával zárul, melyben Toniót bizony csak tévútra jutott polgárnak nevezi. Lizaveta úgy tud művész lenni, hogy gondolkodását nem mérgezi meg az önmeghatározás gyötrő kényszere.
Tonio azonban nem tud szabadulni kínzó vágyaitól, magányának poklától, s hosszabb utazásra szánja hát el magát. Felkeresi szülővárosát, ott pedig szülőházát, de a változások azt sugallják neki, nincs visszaút, befogadásra itt sem talál. A legdurvább figyelmeztetés egy szégyenteljes rendőrségi ügy volt, a hatóság embere összetévesztette az immár híres írót egy körözött bűnözővel. Szimbolikus jelentéssel is bír az a kínos jelenet, amelyben Tonio képtelen igazolni magát, mert mint máskor sem, most sincs nála semmiféle igazoló okmány. Végül egy nála lévő kézirat lesz személyazonosságának bizonyítéka. Megalázottan, rossz szájízzel hagyja el szülővárosát.
Továbbfolytatja utazását, Dániába, a hajóúton kóstolót kapva a középszer nyomasztó ostobaságából. Hozzá szegődik ugyanis egy beszédhibás bőbeszédű, buta útitársa, de a vele való társalgás még mindig nem csillapítja vágyát az átlaghoz, való tartozáshoz. Koppenhága, Helsingőr, majd egy kedves fürdőhely Aalsgaard az úticélja. A tengerrel való találkozást azonban egy zajos kirándulócsoport zavarja meg, s Tonio ismét ellenállhatalan vágyat érez a közéjük való tartozáshoz. Vidámságuk, gondtalanságuk, derűjük azt sugallja, hogy boldogok. Ez után vágyakozik Tonio. Este bált rendeznek a hotelben, s a kirándulócsoportban Tonio régi ismerősökre lesz figyelmes. Hans Hansent és Ingeborg  Holmot látja egy párként. Egyikük sem változott. Feltolulnak az emlékek, s nyilvánvalóvá válik, hogy Hans és Inge tartozik együvé. Tonio számára nincs hely a boldog, kék szeműek között. Nézi-nézi az önfeledten táncoló párt, és bár karnyújtásnyira van tőlük, nem szólítja meg őket. Ők persze nem veszik észre, ill. nem ismerik fel a régi iskolatársat, Tonio pedig nem tartja fontosnak a sápadt, barna szemű lányt, aki valószínűleg lehetne a lelki társa, ha Tonio nem a szőke, kék szeműekhez vonzódna. A lány is szenved, el is ájul, de Tonio figyelmét egyre csak Hans és Inge, a két egészséges lelkű ember köti le, bár tudja, hogy művész létére nem lehet tagja a szőke, kék szeműek közösségének.

Bertolt Brecht:

Kurázsi mama

Kurázsi mama története a 30 éves háború idején, 1624 és 1635 között játszódik, Európa különböző hadszínterein, 12 jelenetben. Kurázsi mama két fiával, Eiliffel és a butácska, de becsületes Stüsszivel valamint néma lányával, Kattrinnal a háborús Európát járják szekerükkel. Kereskednek, csereberélnek, így tartják fenn magukat ezekben a nehéz években. Találkoznak egy őrmesterrel és egy verbuválóval, akik újoncokat toboroznak a háborúhoz, s bár Kurázsi mama mindent megtesz, hogy megakadályozza, Eilifet mégiscsak sikerül elcsábítani katonának.  Beszélgetésükből kiderül a kaotikussá vált világ abszurditása, (Kurázsi mama kibogozhatatlan kapcsolatai, melyek gyümölcse három gyermeke), sajátos világlátása, mely szerint a háború számára pénzszerzési lehetőség, s mint olyan, egyre tovább fenntartandó, meg az őrmester gondolatai háborúról és békéről. Külön figyelmet érdemel Kurázsi mama eszmefuttatása a bátorságról, hűségről, mely tulajdonságokra normális időkben nincs szükség, csak a hadvezérek ostobasága, felelőtlensége teszi őket erénnyé. Ha jó a hadvezér, a katonának nincs szüksége sem, bátorságra sem vakmerőségre.
Kurázsi mama immár két gyermekével folytatja útját, amikor egy kedvező adásvételre nyílik lehetőség. Egy szakáccsal alkudozik, amikor kiderül, hogy a zsoldosvezér Eilifet szeretné megjutalmazni egy kappanvacsorával, mert oly hősiesen viselkedett.  Eilif parasztokat szedett rá, hogy megszerezze ökreiket, s amikor a parasztok már a jó üzletben reménykedtek, Eilif visszaélve bizalmukkal, lekaszabolta őket. Ezt a „hőstettet „készül a zsoldosvezér megünnepelni.
Kurázsi mama az öröme mellett azért egy nagy pofont is ad fiának, aki harcba bocsátkozott, holott az anyai tanács úgy szólt, hogy konfliktus esetén nem kockáztasson, hanem adja meg magát.
Eltelik három év, Kurázsi mama „vendégköre” kibővült. Vele tart Yvette, a kétes erkölcsű lány, aki hajdani szerelme után sóvárog, akinek Pipás Péter volt a neve, egy szakács, aki mindig pipál, és Kurázsi mamának csapja a szelet, meg egy tábori lelkész, aki a szerint váltogatja a kabátját, hogy kik elől kell menekülniük. Hiába, az élet fontosabb, mint a hitbéli elkötelezettség. Kattrint elbűvöli Yvette piros cipője és kalapja, s mi tagadás, a cipőt el is cseni. Stüssziből meg ezredpénztáros lett, mert hogy olyan becsületes. Valamennyien fogságba kerültek, amikor az ezred pénzéért megjelenik egy félszemű kém a társával. Stüsszi megpróbálja megmenteni az ezred pénzét, de nem sikerül neki, Olyannyira nem, hogy elfogják, s mivel a folyóba dobott pénzhez már nem tud a félszemű hozzájutni, Stüssziért kér váltságdíjat. Elkezdődik az alkudozás, amiben Yvette közvetít, de Stüsszi Kurázsi mama kapzsiságának áldozata lesz.  Mikor azonosítás céljából a fiú holttestét kitakarják, s megmutatják neki, hogy saját és Kattrin életét mentse, azt mondja, soha életében nem látta ezt a fiút.
1631-et írunk, a vallásháború kinek-kinek váltakozó szerencsével folyik: ekkor énekli el Kurázsi mama A Nagy kapituláció dalát, mely arról szól, hogy élni kell, minden körülmények között.
„És járunk, mint az óra,
A vezényszóra-
Ne koptasd a szád!”      
Kurázsi mama, alias Fierling Anna számára az életet a kocsija és annak rakománya jelenti. A tábori pap hiába kér kötésnek való rongyokat, Kurázsi mama nem ad az ingekből. Kattrin, a néma lány csak gesztusaival tudja kifejezni vágyait, így most, is, amikor az égő házból kimentett gyermeket magához öleli. Híre terjedt, hogy a svédek megadták magukat, és kitört a béke. Kurázsi mama érzései vegyesek a hírrel kapcsolatban: „Örülök a békének, még ha belegebedek is.”- mondja. Számvetést készít, végül is két gyermeke és ő is életben maradt. A gondja az, hogy a hosszú háború reményében sok árut felvásárolt. Ezeken kellene minél előbb túladni. Ezért  Yvette-tel a városba megy üzletelni, Kattrint hátrahagyva, hátha felbukkan Eilif, s akkor adjon neki enni-innivalót.  (Yvette legutóbbi találkozásuk óta megöregedett, megcsúnyult és megözvegyült. A szakácsban ráismer hajdani szerelmére, Pipás Péterre.)
Kurázsi mama sejtése valóra vált, tényleg felbukkan Eilif, de mint háborús bűnös. A fiú meg van zavarodva, nem érti, hogy most miért ítélik halálra, holott csak ugyanazt tette, amit idáig: embert ölt. Igen ám, de néhány napja béke van, most mások a szabályok. Illetve csak volt béke, mert felizzik ismét a háború.
A háború 16. évében vagyunk. Kivérzett Európa. Nyomor és járvány ütött tanyát a falvakban, városokban. A szakácsnak ugyan úgy tűnik, szerencséje van, mert anyja meghalt kolerában, s ő örökölt egy kocsmát. Kurázsi mamával azt tervezik, hogy odautaznak, s az ad majd számukra megélhetést. Amikor Kurázsi mama megtudja, hogy Kattrint nem viheti, kiadja a szakács útját. Gyengéd szavakkal beszél lányáról, aki mélyen érző ember tudott maradni a háborúban is.
1635-öt írunk, amikor a kiújult háborúban már csak ketten húzzák az ekhós szekeret Kattrinnal. Kurázsi mama a városba megy, hogy felújítsa készletét, Kattrint hátra hagyja egy parasztcsaládnál. Katonák érkeznek, a tervük az, hogy az éj leple alatt lerohanják az alvó várost. Kattrin megérti, hogy nemcsak anyja, hanem a békésen alvó városlakók élete veszélyben forog, felmászik a tetőre, és tiszta erőből veri a dobot, hogy jelt adjon ezzel az alvó városnak. Csak egy sortűzzel tudják Kattrint elhallgattatni.
Kurázsi mama nehezen érti meg, hogy Kattrin nem jön vele többé. Egyedül húzza kocsiját, és Eilifben bízik, a legkülönbnek hitt gyermekében, akiről csak az olvasó tudja, hogy nem él. Kivégezték.

Ibsen, Henrik:
Peer Gynt
 
Fordította: Hajdu Henrik
 
Peer Gynt anyjának sok szomorúságot okozó fia, aki a munka elől kétes kalandokba menekül, majd hiszékeny anyjának nagy átéléssel meséli pl.medvevadászatát. Ase, az anya mindig korholja haszontalan fiát, de annak egy-egy kedves szava azonnal meglágyítja szívét. S bár a falubeli legények is csak nevetnek a fiún, egy telepes lányának szívét mégis rabul ejti. A lányt Solveignek hívják.
Azért is mérges rá az anyja, mert nem vette el a módos gazda lányát, Ingridet, aki a napokban üli lakodalmát egy  szerinte szemfülesebb legénnyel. Jó mókának ígérkezik, ha a lagzira készülő arát Peer megpróbálja elcsábítani. Verekedésbe keveredik a falubeli legényekkel, de végül is Ingrid vele tart. Nem sokáig, mert Peer érzelmei igencsak csapongóak, s a megalázott lányt kíméletlenül elzavarja.A falubeliek üldözik is a lányszöktető Peert. Kalandjai ettől kezdve mese és valóság között, inkább a mesék világába vezetnek. E kalandok egyrészt Peer jellemét mutatják be, mellyel a legénynek nincs sok dicsekedni valója, másrészt a világ kétes értékű erkölcsiségét. Míg utóbbin Peer elborzad, saját erkölcsi csetlését-botlását természet adta jogának tekinti.
Első kalandja a trollok közé vezet, követve egy zöldruhás szépséget, akiről kiderül, hogy  Dovre leánya, azaz a trollok királyának leánya. Megkaphatná a lányt, de le kellene mondania bizonyos földi szokásokról, meg farkat kellene hordania, stb., és csak amikor Dovre meg akarná vakítani, akkor szökik el, és mond le a túlvilági hatalomról.
Hazatérve otthonába, Solveig még mindig várja, s úgy néz ki, a lány  mellett méltó emberi életet kezdhetne. Fenn az erdőben közös otthonukat építi Peer,  amikor megjelenik a zöldruhás asszony, karjában közös gyermekükkel, aki elég szörnyűvé sikeredett. Peer elmenekül a felelősség elől, nem vállalja sem Solveig előtt önmagát, sem a trollok királylányával összehozott gyereküket sem.

Útja anyja házához  vezet, anyját nagy szegénységben találja, mindenéből kifosztva, Solveig pedig fenn az erdőben, közös házukban várja, hiába. Peer életének legteljesebb percei azok, melyekben haldokló anyjának utolsó idejét dalával könnyíti meg. Grieg felejthetetlen Peer Gynt c. szvitjének Ase halála tétele szavak helyett zenével sejteti meg a fiú és anya kapcsolatának mélységét.
Peer további kalandjait szimbolikus jelentésű helyszínek, események szereplők jelenítik meg. Az életút buktatóit az afrikai helyszíneken mutatja be Ibsen. Marokkóban mint dúsgazdag iparmágnást látjuk, aki bevallja, hogy vagyonát becstelenül szerezte. Négy társa ámulva hallgatja, mígnem hamar megtanulva Peer módszerét, vagyonára törnek. A sivatagban nincstelenül, az elemeknek kiszolgáltatva már jócskán veszít Peer gőgjéből. Később Anitra, a táncosnő mint prófétának hízeleg neki, s próbálja elnyerni kegyeit. Peer felajánlja, hogy lelket ad neki, de Anitra inkább egy opálkövet kér tőle.
„Nem ér egy pitykét a jelen:
A férfi silány, gerinctelen,
Agya porfészek, lelke salak,
A nő: megannyi törpealak. „
Marokkóban fogalmazta meg leghőbb vágyát: Császár szeretne lenni. Ez válik valóra a sivatagban: császár lesz, de a bolondokházában.
Miközben kalandjait megéli, egyre csak saját egyéniségének kimunkálása, annak megléte ill. hiánya gyötri:” Papír vagyok, de senki se ír rám! „
 
Az idő múlása Peer Gyntöt sem hagyta érintetlenül. A sok kaland után megöregedve egy hajón hazafelé tart. A hajó viharba kerül, hajótörést szenvednek, Peer Gynt lényének rút vonásai azonban megmaradtak. A viharos tengerben a szakáccsal dulakodva ő győz, lefejtve a fuldokló kezét a deszkaszálról. Útja hazafelé visz falujába. Útközben vadhagymával csillapítja éhségét, a hagyma rétegeit elnevezve vágyairól, tulajdonságairól. Arra vágyik, hogy a hagyma belsejében talál valami fontosat, ami megmutatná neki, hogy ki is ő valójában, de mikor az utolsó héj alatt sincs semmi, mérgesen elhajítja a hagymát. Továbbmegy faluja felé: árverezés van, az ő ezüst öntőkanalát is elárverezik. A falubeliek emlékeznek a hajdani megbízhatatlan, komolytalan legényre. Senkinek sincs jó emléke róla. Megjelenik a Gomböntő, aki mitikus alak, a Magasságos rendelte: feladata, hogy megőrizze az emberi lelkeket a test halála után. Peer lelke hibás, olyan akár a fületlen gomb, de a Magasságos nem dobja el, a többi hétköznapi lélekkel együtt megmenti, és a Gomböntővel együvé olvasztatja. Hogy ne kárhozzon el Peer, tanúk kellenének, hogy jó ember volt, de nincs senki, aki egy jó szót szólna érte, amíg meg nem jelenik az azóta is hűségesen várakozó Solveig, aki egy személyben jeleníti meg a szeretőt és az anyát.

Csehov, Anton Pavlovics:

Sirály

A Csehov-drámák jellemző hangulata erre a műre is jellemző, nevezetesen a vékonyka cselekmény, hiszen a fő események a lélek legmélyén játszódnak. De talán ebben a drámában a legerőteljesebb a vágyakozás egy tartalmas élet után, miután a mű minden egyes szereplője más életet él, mint amit szeretne. Ha megelégszünk az elvágyódók felsorolásával, akár komikus is lehet az a kielégületlenség, ami a Szorin udvarházában összegyűlteket jellemzi. Lássuk az elvágyódókat:

 Szorin a házigazda, egész életében városban szeretett volna élni, mégis falun él, művész szeretett volna lenni, hivatalnok lett, családot szeretett volna, de nem nősült meg.

Húga, Arkagyina híres színésznő. Nyilván tehetséges, de nem tud megbirkózni az öregedés rémével. Örökifjú szeretne maradni, irritálja mások tehetsége, fiatalsága, s az immáron felnőtt fia, Trepljov.

Trepljov induló író, aki keresi a saját útját, keresi az anyjához vezető utat, és szerelmes Nyinába, a szomszéd földbirtokos lányába, aki a dráma során el fogja őt hagyni. Pénzre és inspiráló városi környezetre lenne szüksége, hogy megvalósíthassa álmait. Híres író szeretne lenni.

Trigorin viszont már híres író, Arkagyina lovagja, akit zavar, hogy középszerű tehetség, retteg attól, hogy nem tudja megírni következő művét ihlet hiányában, valójában horgászni szeretne hátralévő életében egy csendes tóparton.

Nyinát a szomszéd földbirtokos lányát megszédíti a hírnév és az azzal járó lehetőség. Beleszeret Trigorinba, s érte, meg a színészi karrierért elhagyja otthonát, és eddigi szerelmét, Trepljovot.

A jószágigazgató lánya, Mása Trepljovért epedezik, de csak Medvegyenko jut neki, a falusi tanító. Házasságuk már az első években előrevetíti a tragikusan boldogtalan kapcsolat képét.

Medvegyenko képtelen megbirkózni a szegénység okozta gondokkal. Felemészti és átitatja minden gondolatát a pénzhiány és az ebből fakadó nyomorúság.

Polina Andrejevna a jószágigazgató férje, Mása anyja, aki az orvosért, Dornért adná fél karját, ha az magával vinné. De nem viszi, mert Dorn egyrészt kiábrándult, másrészt, ha hozzá kötné valakihez az életét, az inkább Arkagyina lenne.

A dráma cselekménye ezekből a félresiklott, meddő vágyakból fakad. Trepljov szeretné anyját elkápráztatni saját művével, azonban az előadás kudarcba fullad az asszony érzéketlensége miatt. A főszereplő Nyina viszont felkelti Trigorin érdeklődését. Trepljov tehetetlen dühét, megalázottságát egy általa lelőtt sirály jeleníti meg. A szárnyaló szabadság szimbóluma a madár, amit oktalanul, cél nélkül gyilkolt meg. Nyina is magára ismer a holt madárban, s mert költői lélek, ezért ettől fogva magát nevezi sirálynak. De valamennyi szereplő minden meddő vágyakozása azonosítható a céltalanul elpusztított levegő urával.

Két év múlva újra együtt van a társaság, Szorin betegsége okából gyűlnek össze. Szorin tolókocsiban van, Nyina szakított Trigorinnal, és eltemette közös gyermeküket, kiégett, de tehetségében megerősödött vidéki színésznőként látjuk viszont. Dorn továbbra is megmarad szokásos gyógymódjánál, -valeriána-, hiszen a 60 év felettiek gyógyítása már felesleges. A társaság leül játszani valami korban divatos szerencsejátékot, beszélgetésük ekörül forog. Trepljov kimarad a játékból, észreveszi, hogy anyja nem olvasta el legújabb művét. Nyina keresi fel őt titokban. A lány az egyetlen, aki mert változtatni életén, de csúfos kudarcot vallott. Visszavágyik a szülői házba, a csendes tópartra, az idilli természeti környezetbe. De apja nem fogadja vissza. Nyina nem látja lehetségesnek kapcsolatuk visszaállítását.

A játékosok (lottójáték) lövésszerű hangra riadnak fel. Dorn rosszat sejt, azt mondja, biztosan az éteres üvege robbant szét. Kimegy, majd a híres színésznő anyát kímélve azt mondja, úgy volt, az éteres üveg pukkant. De Trigorin fülébe súgja, hogy legyenek kíméletesek, mert Trepljov főbe lőtte magát.

A fiatalember öngyilkosságának nincs egyetlen kiváltó oka. Anyja szeretetlensége, kilátástalan helyzete, Nyina távozása az életéből együttesen hatottak oda, hogy pisztolyt emeljen homlokához. De az is lehet, hogy a Nyinával való beszélgetés azt is tudatosította benne, hogy a változás, egy másik élet másik helyszínen sem hoz megnyugvást. Mindannyian oktalanul elpusztított, a szárnyalás lehetőségétől megfosztott sirályok, nem csak Nyina.