E.T.A. Hoffmann: 

A homokember 

  Az arany virágcserép c. kötetben található A homokember című kisregény is. A német romantikus irodalom képviselője ebben az írásban a 20. sz.-i szürrealista irodalom legjobb képviselőit is zavarba ejtő témával lepi  meg az olvasót ebben az írásban. A meghökkentő történet azonban sejtetni engedi az író lelkében dúló poklot, a tébollyal küszködő ember szenvedéseit. A levélregény első darabja Nathanaeltől származik, aki barátjának s egyben mostohatestvérének számol be gyermekkorának nyomasztó látomásairól. Ezzel szeretné magyarázatát adni minapi érthetetlen viselkedésének, amikor is egy barométerárust látszólag indokolatlanul durván lehajított a lépcsőn. A látomások még gyermekkorában kezdődtek, édesanyja meséje hívta elő őket. A mese a Homokemberről szólt, aki esténként gyermekek arcába homokot szór. Ezt érzik, amikor elálmosodnak, amikor úgy érzik, hogy leragad a szemük. Nathanaelben egyre inkább megnőtt a Homokembertől való szorongás, de egyben a kíváncsiság is. A dajka hátborzongató meséje csak alátámasztotta Nathanael gyanúját: a Homokember nem ártalmatlan, mesebeli lény, hanem a valóságban létező szörny. „– Gonosz ember az. Ha nem akar lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérző szeme, amit aztán a zsákjába gyömöszöl, s Holdba visz, eleségül a csemetéinek. A csemetéi meg ott ülnek a fészekben, görbe a csőrük, mint a bagolyé, azzal csipegetik föl a rossz kisgyerekek szemét. „ Nathanael képzelete hamarosan arcot, testet is kölcsönzött a Homokembernek, aki nem volt más, mint a család előnytelen külsejű ügyvédje. Mikor egy este megleste apját és az ügyvédet, amit látott, az még inkább megerősítette gyanúját: az ügyvéd nem más, mint a Homokember. Arról amit látott, csak annyit ír, amennyit gyermeki értelmével fel tudott fogni: volt ott valamiféle kemence, meg tűz meg gőzök. Aztán újabb leskelődés, újabb érthetetlen dolgok, már kötényt is köt maga elé az apa és Coppélius, az ügyvéd, alias Homokember. A fiúcska már hangokat is hall, s a hangok szemekről beszélnek. Természetes tehát, hogy a gyermek Nathanael rettegése az ügyvédtől nőttön-nőtt. A rémség betetőzéseként egyik este hatalmas robbanás rázza meg a házat, s a fiú édesapját holtan találják a kandalló előtt. A család szerint egy rosszul sikerült alkímiai kísérlet okozta a tragédiát. Nathanael azonban tudta: a Homokember a tettes. A család ügyvédje pedig nyomtalanul eltűnt.  A barométerárus arca felidézte a Homokember, azaz Coppélius emlékét, s Nathanaelra rátört a szorongás, ez a magyarázata érthetetlen agresszvitásának az árussal szemben. Reméli, hogy barátja, Lothár megértő lesz vele szemben, s elfogadja ezt a magyarázatot. A második levél írója Clara, Nathanael szerelme, s egyben Lothár húga,  aki megpróbálja a zaklatott lelkű ifjút megnyugtatni. Szavai a köznapi ember nyugalmáról árulkodnak, arról a boldog létezésről, amelyben nem kapnak helyet holmi homokemberek.  A higgadt hangnem azonban felbőszíti Nathanaelt, és szakít Clarával, kis híján még párbajozik is Lothárral, Clara bátyjával. Minthogy Clara nem akarja követni Nathanaelt a képzelgések és szorongások világába, hát szakítanak, s a fiú egyedül járja ezt a világot. Újabb szerelme Olimpia, aki professzorának rejtegetett, különös leánygyermeke, akit véletlenül lát meg, s halálosan belészeret. Ettől kezdve nincs más célja, minthogy közel kerüljön Olimpiához. A lányt mindig különös, merev testtartásban látja, szemei mintha üvegből lennének, de mindazonáltal gyönyörűséges lény. A professzor bált rendez, amelyen a nyilvánosságnak bemutatja lányát. A merev, szótlan szépséget kerülik a diákok, egyedül Nathanael udvarol neki hevesen, pedig a lány csak sóhajtozni tud. Már éppen meg akarta kérni a lány kezét, amikor a professzor szobájából durva, fenyegető hangokat hallott. Belépett, s a látvány elborzasztotta: Olimpia bizony csak egy báb volt, s két alkotója, a professzor és Coppola vagy Coppélius vagy a barométerárus szabályosan széttépték a testet, melynek véres szemei a földön Nathanael lábai elé gurultak. „ Tüzes karmokkal hasított Nathanaelbe az őrület, az agyába fúrta magát, cafattá tépte gondolatait…” Kusza mondatok, értelmetlen szókapcsolatok szakítják meg időről időre Nathanael beszédét, de mégis, mikor a szülői házban találja magát, szerettei, Clara és Lothár körében, a téboly megtorpan a szeretet előtt, és úgy tűnik, Nathanael meggyógyul. Olyannyira, hogy Clarával már a házasságukat tervezik, mikor a téboly ismét rátör, Clarát le akarja lökni a toronyból, Lothárnak az utolsó pillanatban sikerül húgát kimenekítenie az őrjöngő Nathanael kezéből. Az a látcső hívta elő újra az őrületet a fiúból, amit a rettegett barométerárustól vett, s aki nem volt más Nathanael számára, mint a Homokember, aki hol Coppola, hol meg Coppélius alakjában kísértette meg, s  a Holdon gyermekszemekkel etette hegyes csőrű fiókáit.