Thomas Mann:

Tonio Kröger

Számos önéletrajzi mozzanat gazdagítja Thomas Mann elbeszélését. Az önjellemzés szándéka a Buddenbrook-ház című családregényhez hasonlóan itt is domináns. Az író önéletrajzát ismerve nem egy személyiségvonás, családi, magánéleti mozzanat beazonosítható.
Az elbeszélés fő gondolata a mindenkori művész szükségszerű, tragikus elmagányosodása.
A címszereplő Tonio Kröger elszigetelődését, s fájdalmas vágyakozását az átlagos emberek iránt gyermekkorától férfikoráig kísérhetjük végig.
A gyermek Tonio kisiskolás korában Hans Hansen nevű osztálytársa képviseli az elérendő, vágyott embertípust, de már ekkor kiderül, hogy a költészet iránt érdeklődő Tonio soha nem tud közel kerülni a szőke, kék szemű, lovak iránt érdeklődő, rokonszenvesen hétköznapi Hanshoz. Barátságuk nélkülözi a kölcsönös vonzalmat, Hans felszínes, félig-meddig odafigyelő, néha feledékeny, máskor szemrebbenés nélküli hazug személyisége nem tudja sem értékelni, sem befogadni Tonio érzékeny művészlelkét. A többször felbukkanó Don Carlos motívum jelzi már ezekben a korai években, hogy a két fiú közötti barátság egyoldalú. Tonio képzeletét megragadja a Schiller-dráma egyik jelenete, melyben a hatalmas királyról kiderül, hogy sír. Hiába próbálja Hanssal megértetni vagy megéreztetni a tragikus magány jelentőségét, Hans érdektelenségén kicsorbul Tonio szándéka. Nem csak gondolkodásuk végletesen különböző, hanem külső megjelenésük is. Tonio szenved nevétől, délies megjelenésétől, s minden vágya, hogy külsejében is azonosuljon társaival. E külső jegyek hangsúlyozottak a műben: szőke haj, kék szem.
Az első szerelem reménytelensége a szép Ingeborg Holm iránt is erősíti az elszigeteltségét. A tánciskolai fiaskó (nevetségessé válik ábrándozása miatt) újra rádöbbenti Toniót, hogy nem lehet, nem tud köze lenni az átlagemberhez. Még fájdalmasabb számára az, hogy egy pojáca, a tánctanár (Knaak) teszi őt nevetség tárgyává.
 Néhány év eltelte után mint ismert írót látjuk viszont Toniót  Lizaveta, tehetséges festőnő műhelyében. Lizaveta pontosan érti Tonio azóta sem szűnő vágyát a „beolvadásra”. Hosszú beszélgetésük a művészsors nehézségéről, szenvedésekkel teli voltáról azonban Lizaveta kemény, kritikus mondatával zárul, melyben Toniót bizony csak tévútra jutott polgárnak nevezi. Lizaveta úgy tud művész lenni, hogy gondolkodását nem mérgezi meg az önmeghatározás gyötrő kényszere.
Tonio azonban nem tud szabadulni kínzó vágyaitól, magányának poklától, s hosszabb utazásra szánja hát el magát. Felkeresi szülővárosát, ott pedig szülőházát, de a változások azt sugallják neki, nincs visszaút, befogadásra itt sem talál. A legdurvább figyelmeztetés egy szégyenteljes rendőrségi ügy volt, a hatóság embere összetévesztette az immár híres írót egy körözött bűnözővel. Szimbolikus jelentéssel is bír az a kínos jelenet, amelyben Tonio képtelen igazolni magát, mert mint máskor sem, most sincs nála semmiféle igazoló okmány. Végül egy nála lévő kézirat lesz személyazonosságának bizonyítéka. Megalázottan, rossz szájízzel hagyja el szülővárosát.
Továbbfolytatja utazását, Dániába, a hajóúton kóstolót kapva a középszer nyomasztó ostobaságából. Hozzá szegődik ugyanis egy beszédhibás bőbeszédű, buta útitársa, de a vele való társalgás még mindig nem csillapítja vágyát az átlaghoz, való tartozáshoz. Koppenhága, Helsingőr, majd egy kedves fürdőhely Aalsgaard az úticélja. A tengerrel való találkozást azonban egy zajos kirándulócsoport zavarja meg, s Tonio ismét ellenállhatalan vágyat érez a közéjük való tartozáshoz. Vidámságuk, gondtalanságuk, derűjük azt sugallja, hogy boldogok. Ez után vágyakozik Tonio. Este bált rendeznek a hotelben, s a kirándulócsoportban Tonio régi ismerősökre lesz figyelmes. Hans Hansent és Ingeborg  Holmot látja egy párként. Egyikük sem változott. Feltolulnak az emlékek, s nyilvánvalóvá válik, hogy Hans és Inge tartozik együvé. Tonio számára nincs hely a boldog, kék szeműek között. Nézi-nézi az önfeledten táncoló párt, és bár karnyújtásnyira van tőlük, nem szólítja meg őket. Ők persze nem veszik észre, ill. nem ismerik fel a régi iskolatársat, Tonio pedig nem tartja fontosnak a sápadt, barna szemű lányt, aki valószínűleg lehetne a lelki társa, ha Tonio nem a szőke, kék szeműekhez vonzódna. A lány is szenved, el is ájul, de Tonio figyelmét egyre csak Hans és Inge, a két egészséges lelkű ember köti le, bár tudja, hogy művész létére nem lehet tagja a szőke, kék szeműek közösségének.