Oravecz Imre:

Ondrok gödre  

A furcsa hangzású cím Szajla vidékének egyik csücskét jelöli. A Mátra, Bükk, Sirok, Recsk közeli helységnek állít emléket a költő, aki most nagy gyönyörűségünkre prózát, családregényt írt, emléket állítva Szajlának, s a szajlai embereknek.A helység kiválasztása természetesen nem a véletlen műve, Oravecz Imre írásművészetének Amerika mellett a legfontosabb ihletője e lakóhelyéül is szolgáló falu. Az emlékállítás kétféleképpen történik: egyrészt tudományos pontossággal írja le e táj 19. sz.-i embereinek mindennapjait, a legpontosabban lejegyezve a paraszti munka immár sok  feledésbe merült mozdulatát, cselekvéssorát, eszközeinek nevét, a tájegység minden zegét-zugát, völgyeit, laposait, dombjait, szurdokait, a hajdani szajlaiak család és utónevét, egy letűnt paraszti életformát. Lenyűgözően gazdag ismeretanyag teszi hitelessé a 19. sz.-i szajlai parasztok életének bemutatását. Ha elkövetnénk azt a dőreséget, hogy kiragadnánk, kiemelnénk a regény néprajzi vonatkozású részeit, akkor két hihetetlenül gazdag olvasmányhoz jutnánk. Mert a regény másik vonulata az Árvay család életét követi nyomon a 19. sz. végének magyar falujában, Szajlán. A családfő, Árvay János és felesége, Teréz valamint  megszámlalhatatlanul sok élő és elhunyt gyermekük alkotja azt a családot, amelynek mindennapjaival megismerkedhetünk. Az apát legényemberként ismerjük meg, feleségével akkor kezdik önálló életüket, mikor a regény cselekménye elindul. Nagyon kemény, nagyon nehéz, pihenést nem ismerő, emberpróbáló életforma ez, amely nem ismer lazítást, figyelmetlenséget, szétszórtságot, lustálkodást. János rendkívül szép férfi,  komolysága még szebbé teszi. Melegszívű apának ismerjük meg, s nem tudjuk miért pártol el sorra gyermekeitől, miért vonja meg szeretetét tőlük, de rendre megtörténik ez a gyerekek számára tragikus esemény. Az apai szeretet megvonását leginkább az első fiú, István szenvedi meg. Kb. ötéves, amikor kiűzetik a paradicsomból, amikor apja nemcsak hogy elfordul tőle, de nem mulasztja el a regény végéig sem  gyermekét rideg bánásmódban, kegyetlen szigorral nevelni. A regény ennek az első fiúnak, Istvánnak az életét mondja el születésétől Szajla elhagyásáig.  István kicsi gyerekként oly nehezen tűrte a szeretetlenséget, hogy rendszeresen elmenekült, világgá ment, elbújt, majd egyetlen megoldásként magába zárkózott, összeszorított foggal tűrve az apai zsarnokságot. János talán így akarta az életre nevelni gyermekeit, hisz a bennne is meglévő gyengédség, sérülékenység életképtelenné teszi azt, aki a földből akar megélni. István személyiségét azok az események formálják, amelyek mint pillérek tartják a mű cselekményét: pl. a rábízott tehén pusztulása, egy akasztott társa megtalálása, testvéreinek halála, a cséplőgép felrobbanása. Nem is tudjuk, mikor és mitől vált István olyan tiszta lelkű, egyenes, komoly, dolgos férfivá, mint akitől a regény végén elbúcsúzunk. Az apa által gyakran megalázott, kihasznált  fiatalember még példás családapaként sem tud apjából elismerést kiváltani. Úgy sejtjük, hogy a megállás nélküli paraszti munka lélektelenné tette Jánost, s bár gyermekeit nem sokra tartotta, legalábbis István emberi minőségében felülmúlta apját. Szép, dolgos feleségével, Annával és két kis gyermekükkel mégsem tudnak ötről a hatra jutni. A családi vagyon oszthatatlan, az apa nem adja ki István örökségét, a szegénységtől való rettegés miatt gondolkodás nélkül tönkretenné gyermekei életét. Istvánék számára nem marad más lehetőség, mint kivándorolni Amerikába. Az elhatározás megérlelődése, a készülődés lépései, a fiatal házasok közötti szép összhang reményt kelt bennünk, hogy nagy útjuk sikeres lesz, de szomorúságot is érzünk, hogy a szajlai föld nem tudta itthon tartani őket, Istvánt és Annát, akik ebből a földből nőttek ki, ez a táj tette őket olyanná, amilyenek lettek, szépek, okosak, kedvesek, dolgosak, gyönyörű emberek.