Csehov, Anton Pavlovics:

Cseresznyéskert

Más forrásokban: Cseresnyéskert
 
Az 1904-ben született dráma hangulatában és témájában jellegzetesen csehovi mű. A cselekmény teljesen háttérbe szorul, de a korábbi drámákkal ellentétben már a szereplők lelkében nem zajlanak indulatok, nincsenek már vágyaik. A kilátástalan emberi sorsok szánalmat sem ébresztenek a nézőben, olvasóban, hiszen mindannyian lemondtak már sorsuk irányításáról, tehetetlenül várják sorsuk beteljesedését. Szánalmat csupán a cseresznyéskert vált ki belőlünk mint a megsemmisülésre ítélt érték, szépség szimbóluma. Jövője csak a kereskedő Lopahinnak van, aki büszkén dicsekszik azzal, hogy szinte írástudatlan, és aki az egykori kigúnyolt, megvetett gyermekből a cseresznyéskert tulajdonosa, vagyonos ember lesz. A tavaszi pompába borult kert körül zajlik a soványka cselekmény. Jelenlegi tulajdonosa Ljubov Andrejevna, most érkezett Párizsból leányával, Ányával. Öt évet töltöttek távol otthonuktól. Az asszony elmenekült birtokáról, mert férjét és kis fiát rövid időn belül elvesztette, s úgy érezte, hogy képtelen bánatát ezen a helyen feldolgozni. Az itthoniak szeretettel várják őket, de a boldog viszontlátás mögött felsejlik valami rémisztő gond, Varja a mostohalány és Lopahin, a kereskedő fenyegető anyagi csődről beszél. Beszélgetésük során egyre többször bukkan fel a cseresznyéskert, ami Ljubov Andrejevnának felhőtlen fiatalkorát, s a többieknek is valami földöntúli szépséget jelent. De volt idő, amikor a kert nemcsak szemet, szívet gyönyörködtetett, hanem jelentős anyagi hasznot is hozott a gazdaságba.
Lopahin többször is nekigyürkőzik, hogy tervét elfogadtassa Ljubov Andrejevnánál, de az egyre elhessegeti a problémát, nem hajlandó tudomást venni anyagi nehézségeiről, pontosabban a fenyegető árverésről. Lopahin a modern idők gyermeke, tudatlan, tanulatlan, műveletlen, de a pénzről valamit tudhat, mert nincstelen parasztként ismerték még néhány éve, és most dúsgazdag ember. Ljubov Andrejevna testvérbátyja is kerüli az anyagi csőddel való szembesülést, erről jellegzetes szokása is tanúskodik. Bármiről is van szó, ő csak biliárdozik. Magában játssza a játékmeneteket, félhangosan kommentálva az állásokat. Valamiféle álomvilágban élnek húgával. Hozzájuk próbál hasonulni inasuk, Jasa, aki Párizsban is velük volt, s mióta megjött, mérhetetlen gőggel beszél mindenkivel, úgy érzi, hogy vissza kell térnie Párizsba, mert itt már nem tud élni. A valóságról a nevelőnő sem vesz tudomást, valaha cirkuszi mutatványos volt, most bűvésztrükkökkel kápráztatja el szerény közönségét. Ánya, a ragyogó fiatal lány az itthon maradt házitanító szerelmében reménykedik, de az még arra is lusta, hogy átélje az érzést, vagy hogy érzékelje a lány vonzódását. Külsejét elhanyagolja, az egyetemet képtelen befejezni, és bölcsnek tartott butaságot szajkózik. Jepihodov két balkezes könyvelő, szánalmas, jövőtlen figura, Varja, a neveltlány az egyetlen, akibe némi realizmus szorult, ő Lopahinban, a kereskedőben látná megmentőjét, de az nem veszi észre a lányban rejlő értéket, lelki nemességet. Meg egyébként is, Varja szegény lány, Lopahinnak meg már régen csak egy istene van, a pénz. Csupa-csupa élhetetlen alak, már nem is sóhajtoznak, vakon rohannak vesztükbe.
Lopahin terve az, hogy Ljubov Andrejevnáéknak ki kell parcellázni, és el kell adni a cseresznyéskertet, hogy ki tudják fizetni az adósságukat. Ők természetesen hallani sem akarnak a tervről, de más megoldásuk nincs, illetve egy csekély összegű rokoni kölcsönben bíznak. Mindennapjaikat azonban nem változtatják meg, sőt, tragikus ostobaságként még nagy vendégséget, táncmulatságot is rendeznek. Ennek időpontja egybeesik a birtok elárverezésével, ami a család tehetetlensége miatt mégis bekövetkezik. Ljubov Andrejevna szorongva várja a híreket, késve ugyan, de megérkezik Lopahin, arcán boldog vigyorral, némileg ittasan. Ő vette meg a birtokot. Tervét így végrehajthatja: fakivágás, parcellázás, s a nyaralótelkek értékesítése óriási haszonnal.
A családtagoknak el kell hagyniuk a házat, szomorú csomagolás, készülődés következik. Ljubov Andrejevna ismét Párizsba készül, semmit nem tanult eddigi kudarcaiból, szélhámos szeretőjét fogja a továbbiakban is pénzelni, amíg van miből. A szélrózsa minden irányába szélednek szét a többiek is, csak az öreg cselédről feledkeznek meg. Firsz a kórházból hazakerülve csak zárt ajtókat talál, így hát lefekszik az ajtó elé, és várja a véget. A készülődés és a távozás közben pedig felhangzanak az első fejszecsapások: vágják a gyönyörű gyümölcsös fáit. Irtják a szépséget.
Többszörös szimbólum a kert és a hozzávaló viszonyulás: a nyilvánvaló értéket jeleníti meg a meseszép, gazdag termést hozó gyümölcsös. A felelőtlenséget, tékozlást a kert elherdálása. A pénz világának és a nemes értékeknek az összeütközését a jelzi végkifejlet. S az értékek pusztulását a fejszecsapások.
 

Csehov, Anton Pavlovics:

Ványa bácsi

Azok közé a nagy Csehov-drámák közé tartozik a mű, amelyek arról szólnak, hogy a hétköznapi lét eseménytelensége mögött  jelentős belső konfliktusok zajlanak, olyanok, amelyek az egyéni létben a tragédia bekövetkeztét sejtetik. A tragédia  a Csehov-hősök esetében pedig az élet változatlan módon való folytatása, holott annak értelmetlensége, tarthatatlansága napvilágra került. A tragikum más jelentést kap a Csehov-drámákban, az élet értelmetlenségével, a megalázottsággal, a kihasználtsággal, a valósággal való szembesülés az, ami ezekben a drámákban a görög tragédiák erejével, katartikus hatásával rendíti meg az olvasót. Klasszikus értelemben nem tragédiák e művek, s nem tragikus konfliktusok e művek konfliktusai, de ha tekintetbe vesszük, hogy a lélek belsejében való történések izgalmasabbak, megrendítőbbek a külvilág történéseinél, akkor a tragédia új értelmezést nyer Csehov hőseinél, katarzist vált ki az olvasóban a hősök nem-cselekvése is. A változtatásra való képtelenségben, és ennek következményeiben ugyanis századunk, évezredünk embere jobban magára ismer, mint a nagy idők nagy eseményeinek nagy formátumú személyiségeiben.
Előljáróban, Ványa bácsiban semmi "bácsiszerű nincs. 47 éves, ereje teljében lévő, nyitott gondolkodású vidéki értelmiségi.
Vojnyickij, azaz Ványa bácsi életét feldúlja sógorának, Szerebrjakov, nyugalmazott egyetemi tanárnak a hazaköltözése. Ragyogó szépségű fiatal feleségét is magával hozza, akit első feleségének ( Vojnyickij húgának) a halála után vett el. E látogatás első napjaival kezdődik a mű. A ház lakói: a dada,  Szonya, az első házasságból való értelmes, tartalmas, de kevésbé mutatós fiatal lány, a nagyanya, aki ájult tisztelettel viszonyul egyetemi tanár vejéhez, s egy környékbeli elszegényedett földbirtokos, Tyelegin, akinek a család otthont adott. A család barátja és orvosa Asztrov is itt van. Az eddigi dolgos hétköznapok felborultak, a gazdálkodás nehéz, de értelmes munkáját a tétovaság, bizonytalanság váltotta fel, hiszen mindenki a vendégekhez igazodik, megadva nekik a tiszteletet. Így aztán a napi rutin felborul a reggeli délben van, az ebéd hatkor, stb., nyilvánvalóan így nem tudja irányítani a megszokott rendben a birtokon folyó munkát Vojnyickij és Szonya.
Asztrov  Szerebrjakov kései ébredésére vár éppen, a dadának panaszkodik hajszolt életéről. Úgy érzi, Szerebrjakov visszaél helyzetével, ő lóhalálban rohant, mert a köszvényes öregemberhez hívták, az meg ráérősen múlatja az időt, végül el is küldik az orvost, mert jobban érzi magát. A furcsa pár ( az öreg professzor és fiatal felesége) egyre több ellenérzést vált ki Ványa bácsiban, sógora öregsége, rigolyái elviselhetetlenek, feleségének szépsége pedig egyre elbűvölőbb, de leginkább mindkettejük tétlensége irritálja őt. Beleszeret az asszonyba, mint ahogyan az orvos is. Nem értik, Jelena Andrejevna miként mehetett hozzá Szerebrjakovhoz. Aztán egy beszélgetés alkalmával elmondja Ványa bácsinak, hogy  elbűvölte őt az egyetemi tanár hírneve, izgalmasnak tetszett rangja, foglalkozása, hiszen a nagy emberek  mítosza lengte őt körül.
Csakhogy Ványa bácsi számára Szerebrjakov nyugdíjba vonulásával vált nyilvánvalóvá, hogy sógora hírneve, tudományos munkássága csak a képzelet szüleménye volt. Jellegtelen, eredetiséget nélkülöző szimpla tanárember volt, aki önmagát fújta nagyra. Eddigi életének anyagi fedezetét Ványa bácsi és Szonya biztosította két kezének munkájával. Hálát nem vár Ványa bácsi, de jól esne neki egy-két jó szó mindazért, amit sógora gondtalan életéért tett.
A nyűgös, köszvényével kínlódó Szerebrjakov összehívja a családot, és azzal a meglepő ötlettel áll elő, hogy eladja a birtokot ( a birtok jog szerint Szonya anyai öröksége) a pénz egy részét értékpapírokba fekteti, másik részén pedig Finnországban vesz házat. Ványa bácsi kérdésére, hogy velük pedig mi lesz, nagyvonalúan azt válaszolja, hogy az majdcsak megoldódik.
Ványa bácsi ekkor döbben rá, hogy egész eddigi munkája, önfeláldozása egy kisstílű , lélektelen gazember érdekében történt.  Ekkor ézékeli pontosan Szerebrjakov emberi minőségét, ekkor tudatosul benne eddigi évtizedeinek hiábavaló, megfeszített munkája. Szerebrjakov visszakozik Ványa bácsi indulatos válaszától, és sértődötten „takarodót fúj”, fiatal feleségével úgy döntenek, hogy ezen a helyen nem lehet élni, és csomagolnak, hogy visszaköltözzenek a városba. Távozásuk fájdalmas érzést kelt Ványa bácsiban, aki a szépséges Jelena Andrejevnát már soha nem láthatja, s az orvosban is, aki iránt Jelena is érzett valami szerelemfélét. Szonya számára pedig marad továbbra is a reménytelen szerelem az orvos iránt, aki „vaksága” miatt nem veszi észre az érte epedő fiatal lány érzéseit.
A vendégek elmennek, az itthon maradottak számára pedig maradnak a munkával töltött hétköznapok, „ nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk…”-mondja Ványa bácsi Szonyának.
Arról pedig, hogy miként omlott össze a világ Ványa bácsiban, nem fognak beszélni. 
 
 

  Bodor Ádám:

  Sinistra körzet

Andrej Bodor elhatározza, hogy megkeresi évek óta nem látott nevelt fiát, Béla Bundasiant. Megtudta, hogy a fiú a Sinistra körzet melleti természetvédelmi területen van, ám oda  egyelőre nem mehet. A Sinistra körzet lakója lesz, asszimilálódik, úgy él, miként a körzet lakói . A Sinistra körzet az ukrán-román határkörzet, ennek megfelelően az abszurditásig szigorú és értelmetlen szabályok szűkítik be az ott lakók életét. A név nem fontos, senki sem használja a valódi nevét, viszont "dögcédulát" kap mindenki, akárcsak az amerikai katonák, csak sokkal primitívebb változatban. Aztán az idő előre haladtával már három fémlapocska kerül minden körzetlakóra: egy a nyakára, egy a kezére, egy a lábára. A parancsnok Coca Mavrodin ezredesnő, aki ki tudja miért, kivételt tesz Andrej Bodorral, aki egyre magasabbra jut a ranglétrán, hamarosan erdeigyümölcs gyűjtő, majd halottkém,végül  útkaparó is lesz belőle. Sőt, amikor Coca kísérőül választja, még a hőn vágyott természetvédelmi területre is eljut Andrej, s találkozhat nevelt fiával, Béla Bundasiannal. A találkozásban egyiküknek sem volt sok öröme, Béla teljes apátiájában már csak egyet akart: megmaradni jelen helyzetében.
Bodor Ádám 15 novellában ír a körzetlakókról , s nem igazán tudtam, hogy mi a szürreális, Bodor Ádám kötete vagy a valóság.
A novellák azonos helyszínen, ismétlődő szereplőkkel mutatnak be egy olyan világot, amelyre csak azt tudjuk mondani, hogy ilyen nincs.  A Sinistra körzet nemcsak határvidék, kitelepítettek, büntetésben lévők , menekültek lakhelye is. A bemutatott világ  hihetetlen, abszurditásában felülmúlja a legvadabb írói fantáziát, az itt élő emberek élete szinte történelem előtti, a történések  a fikció gyanúját keltik az olvasóban, de egy bizonyos életkor után az olvasó már tudja, az életnél gazdagabb fantáziaval egyetlen író sem bír.
Laza epikus szálra fűzi az író a novellákat: az egyik szál Béla megkeresése, a másik a körzetből való szökés fontolgatása. Az epizódok az itt zajló élet abszurditását olyan természetességel mutatják be, mintha az emberi életek meghatározója a világ kezdete óta az abszurditás lenne. Béláról ugyan semmit sem tudunk meg, csak azt, hogy volt egy bomba jó nője, Connie, aki a felismerhetetlenül szőrösen halt meg. a körzet meteorológusa, Géza Hutira pedig éppen jószolgálati ügyben veszítette el egyik fülét, amivel egy nem azonosítható állat elfutott. A körzet lakóinak a tunguz nátha a legnagyobb ellensége. Hogy a járványt megakadályozzák, a beteget a ruháinál a földhöz szegezik, karámszerűséget építenek köré, s a réseken keresztül etetik őket. Egy ilyen itatáskor tört le Géza Hutira füle a nagy fagyban, mint a könyv végén kiderül, kissé besegített az egyik beteg, merthogy rossz rumot adott az a fránya Géza. Szereplői még ennek a világnak az albinó ikrek, akik közül az egyik felnyársalta magát, de hogy melyikük, az rejtély, mert nemcsak hogy külsőre megkülönböztethetelenek voltak, de a nevük is azonos volt: Hamza Petrika volt a nevük. Géza Kökény mellszobra is visszatérő motívuma a könyvnek. A mellszobrot azzal érdemelte ki, hogy ő volt a legnagyobb medvevadász. Rendre megismerjük az érzéki örömök bővérű osztogatóit is: Connie Illafeldet, aki szőrösen végezte, mert az elmegyógyintézetben elkezelték. Elvira Spiridont, akit a férje kölcsönadott Andrej Bodornak, s akinek bársonyos feneke volt, s egészen csöpp lánykákat is, akiket apjuk, Nikifor Tescovina ajánl fel marcona férfiak vágyainak.Van a lánykák között egy, akinek haja lángoló vörös, szeme meg éjjek világít.
Andrej Bodor beilleszkedett ebbe a világba, mégsem csodálkozunk azon, hogy a szökést fontolgatja.Szerencsére a csütörtöki kamionos, Mustafa Mukkerman a fagyott birkahúsok között emberek kicsempészésével tesz szert  jövedelmének kiegészítésére. Andrej hiába hívja Bélát, fogadott fiát, az nem mozdul a körzetből, elveszítette az élet iránti érdeklődését, s az önkéntes halált választotta. Így hát Andrej Spiridontól kölcsönkapott szeretőjével hagyná el a birkahúsok közé rejtőzve a körzetet, de mivel esett az eső, ruhájukat mindketten levették, úgy várták a kamiont. Tudták, hogy vizes ruhában hűtőkamionban megfagynának. Mustafa azonban megmakacsolta magát: nőt nem enged a kamionba, Andrej felszállt, véletlenül Elvira ruháival is a hóna alatt. Így maradt az út mentén pucéran a bársonyos fenekű szépség. Gábriel Dunka a körzet törpéje életében először látott meztelen nőt, amikor kocsijával megállt előtte. Bár alig bírt férfivágyaival, a szépséget mégis feladta a kevésbé nőies, de a fegyvert jól forgató Coca Mavrodinnál.
A könyv hangulatára a fejezetek címéből is következtethetünk. Ilyen címekkel találkozhat az olvasó: Borcan ezredes esernyője, Andrej dögcédulája, Connie Illafeld szőre, Géza Hutira füle, stb.
Andrej sok év múlva visszatér a Sinistra körzetbe Suzuki terepjárójával. Az élet itt nem sokat változott, ezt bizonyítja az is, hogy a búcsú nélkül elhagyott Aranka Westin ugyanolyan jó szívvel fogadta a vágytól feltüzelt Andrej Bodort, mint mielőtt elment innen birkahúsok közt Mustafa kamionjában.
Naaaaagyon jó könyv!

Hankiss Elemér:
Ikarosz bukása
 
Alcím: Lét és Sors az európai civilizációban
A borítón - elöl és hátul is - két csodálatos, sokféleképp értelmezhető kép van. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy imádom az ilyen puha, rugalmas borítójú könyveket kézbe venni. Nem tudja valaki, hogy mi a neve az ilyen technológiával készült borítónak? )
A felső borítón Brueghel: Ikarosz bukása c. képe leginkább azt a tudatlanságot, érzéketlenséget juttatja eszünkbe, amely képtelenné tesz bennünket a sorsfordító események észrevételére.
A hátsó borítón Csontváry Szerelmespár-ja látható, a két alak tartózkodóan áll egymással szemben, mit sem sejtve a közeli, háttérből előnyomuló szenvedélyekről,  s az oldalt felsejlő sötét, esetleg gonosz erőkről. Hátuk mögött egy rájuk talán vigyázó őrangyallal. Szenvedély, halál, szépség, iszonyat egyaránt van a képen anélkül, hogy szereplői tudomást vennének róla.
 A két kép közös gondolata a Sors-vakság képi megjelenítése.
E két kép vizuálisan is megjeleníti azokat a sorssal kapcsolatos kérdéseket, amelyeket a szerző feszeget.
A könyv  kiinduló gondolata annak a ténynek a megfogalmazása, hogy létezésünk két szinten zajlik. Egy hétköznapi, Hankiss Elemér triviálisnak nevezi, és egy lényegi szinten.
A két szint között van átjárás, már annak, akinek az életében megadatott a lényegi szint. Ezt a szintet nevezi a szerző Sorsnak.
Gondolatmenete szerint köznapi életünkben nagyon sokszor nem ismerjük fel azokat az eseményeket, amelyek sorsfordítóak lesznek majd számunkra. (Természetesen ezek közül sok jól felismerhető, pl.: betegség, halál, egyéb tragikus események). Csak életünk vége felé, arra visszatekintve tudatosodhat bennünk egy-egy találkozás, annak elmaradása, szerelem, válás sorsfordító hatása. Fontosnak tartja, hogy legyen Sorsunk. Azt mondja, hogy Sorsa csak annak van, aki élete végén számot tud adni élete értelméről. Bár a Sors erejét elismeri, de képesnek tartja az embert arra is, hogy beleszóljon annak alakulásába, s ha ez nem megy, akkor arra még mindig képes lehet az egyén, hogy ne Sorstalanul,  értelem nélkül haljon meg.
Az elmúlással való szemérmes szembenézés is ez a könyv, s felsoroja azokat a magatartásformákat, amelyek átsegítik az embert a Létből a Nemlétbe. A Létezés fő ellentétpárja a Lét és Nemlét. De a könyv gerincét az egyéb ellentétpárok is alkotják,  valamint ezek szerepének, működésének, fontosságának megfogalmazása.
A Lét-Nemlét ellentéte a legfontosabb témája az irodalmi műveknek: minden ellentét erre a meghatározóra  vezethető vissza. A Nemléttel való szembenézés váltja ki a katarzist. A szembenézést az alkotók művük végén különböző írói eszközökkel segítik. Sok regény és dráma végkifejletének elemzésével mutat rá arra a tapintatra, amellyel az alkotók megkönnyítik a néző / olvasó szembenézését az elmúlás okozta rettenettel. (Az elmúlás az irodalmi művekben több, más, mint a halál. )
Gyakran használt fogalom a műben a transzparencia- az átláthatóság. Itt a lényegi életnek az a tulajdonsága ez, hogy  láthatóvá válnak a Létezés fontos, meghatározó elemei.
Ezek megfogalmazása akadályba ütközik gyakran, azon egyszerű oknál fogva, hogy szavaink bizonyos dolgok, pl.: összetett vagy árnyalt érzések kifejezésére nem alkalmasak. Csupán a művészet, azon belül is a költészet képes megfelelni ennek a feladatnak. Főként József Attila verseinek elemzésével mutatja be az oszcillációt, azt a vibrálást, ami ellentétes fogalmak, dolgok között képes megsejtetni a kimondhatatlant.
Ez a másik, leggyakoribb fogalom Hankiss Elemér munkájában: az oszcilláció. Fizikai terminus technicust használ a szerző, s ennek révén nagyon közel kerülünk kozmikus, fizikai, egyetemes „megoldatlanságokhoz”  is. Az oszcilláció vizsgálata vezet el bennünket a Semmi fogalmához, ami Hankiss Elemér szerint nem más, mint az oszcilláció során létrejövő köztes tér. Ez a köztes tér fontosabb, mint a két pólus, amelyek között a vibrálás végbemegy. De a köztes tér nem azonos egyik pólussal sem. Akkor hát mi?  Ő a SEMMI: így lesz a semmiből minden, így jön létre a véges végtelen, a semmiben hajózó költő képe, akinek „szívében elidőz a tigris és a szelíd őz.”
 
Fantasztikusan jó könyv, nem lehet letenni. Köszönet érte az írónak. Meg azért a nagy –nagy irodalmi, filozófiai, pszichológiai anyagért, amit könyvében felhasznál, elemez, utal rá, megemlít.

Krishnamurti:

Végső szabadság

A szerző 1895-1986-ig élt indiai filozófus, spirituális tanító.
Gondolatai, tanításai az indiai néplélekből táplálkoznak, s lényegük a vágyaktól való megszabadulás.
Krishnamurti gondolatai meglepőek az európai gondolkodás történetében, bár a lemondáson alapuló keleti filozófiának nagyhírű követői voltak. ( Schopenhauert említeném a legnevesebbek közül ), s a magyar költészetben Szabó Lőrinchez, Weöres Sándorhoz is közel állt távol- keleti filozófia.
Krishnamurti gondolataival nehéz egyetérteni, s még nehezebb egyet nem érteni, hiszen a mester az eddigi filozófiák, vallások kudarcát a világ mindenkori katasztrofális állapotával bizonyítja.
Az első oldalak egy paradoxont fejtenek ki: Krishnamurti óva inti az olvasót attól, hogy bármiféle tanítást, tanácsot, útmutatást elfogadjanak.
De hát ugye Krishnamurtinak is gondolatai, tanításai leledzenek e könyvben.
Félre a tréfával, a nem minden sorában könnyen emészthető könyv fő gondolatai közül emelnék ki néhányat.
Az elme megszabadítása minden előző tudástól, vezethet csak el a vágyott szabadság átéléséhez. Ez a tanítás ellene szól minden tudás befogadásának. A szerző tudás, ill. tanulás ellenes. A különböző vallási, filozófiai tanítások elszigetelnek, a másoktól való különbséget hangsúlyozzák, ez pedig békétlenséghez, sok esetben háborúhoz vezet. A valódi tudáshoz az elme kiüresítése vezet, lehetőséget adva az önálló, kreatív gondolatok megszületésének. Minden eddigi tudás feledése hozhatja csak meg a várva-várt harmóniát.

S nem csak az intellektus , de az érzelmek kialakulásának is ugyanaz a feltétele: az igazi szeretet átéléséhez előbb üressé kell tennünk szívünket.
Bár óv a célok kitűzésétől, valamiféle cél mégiscsak körvonalazódik: szabaduljunk meg minden eddigi érzelemtől, s üres szívünkben így megterem a valódi szeretet.
Az akarás, a tudatosság, a célok kitűzése, példaképek követése is akadálya a személyiség fejlődésének. Az én beolvadása, megszűnése az, amit célul kell kitűzni, de hát célt sem szabad kitűzni. Az akarat, a görcsös igyekezet mindig akadálya lesz a belső békének.
A vágyott állapot eléréséhez úgy juthatunk el, hogy a dolgokat ítélkezés nélkül vesszük tudomásul, önmagunkat pedig az egyes szituációkban figyeljük, érzéseinket megnevezzük, de soha nem fogalmazunk meg ítéletet.
Óva int az eszmékkel, vallásokkal, hatalommal való azonosulástól. Az azonosulás igénye abból fakad az egyénben, hogy az a valahová való tartozás nélkül gyengének, jelentéktelennek érzi magát. Amit hiányként érzékel az egyén önmagában, azt a csoporthoz való tartozással pótolja.
Kulcsfontosságú, egyénien értelmezett fogalmat, a kreativitás fogalmát vezeti be.
Ennek lényege az eredeti gondolkodás, problémamegoldás. Minden eddigi tapasztalat, olvasott, más által megfogalmazott gondolat akadálya az elme egyéni megoldásainak. Visszautalva a néhány sorral fentebbi részhez, ezért szükséges az elme kiürítése, hogy a kreatív gondolatok létrejöttének semmi ne szabjon gátat.
Minden eddigi vallás, filozófia, államforma csak háborút hozott a világra. Kiemelten figyelmeztet a nacionalista, és a hazafias eszmék veszélyére, melyek időtlen idők óta az elszigetelődést erősítik, és ellene vannak a külső és a belső béke kialakulásának.
A könyv első, tematikus fejezetekből álló része után következnek azok a válaszok, melyeket a hozzá intézett kérdésekre adott a mester.
A felvetett kérdések közül néhányat hadd idézzek: 37 kérdésre válaszol a mester, válaszai egytől egyig szokatlanok, kreatívak. A teljesség igénye nélkül: Mi az értelme a szenvedésnek? A gyűlöletről, A magányról, A félelemről, A nacionalizmusról, A pletykálkodásról, Az élet értelméről stb. E rövid felsorolásból is láthatjuk, hogy fennkölt és triviális témák egyaránt méltók a filozófus elme válaszára.
Kishnamurti logikusan levezetett okfejtései során bebizonyítja, hogy a sok felszínes dologról való lemondás, az ego háttérbe szorítása, a szív és az elme megszabadítása mások érzéseitől, gondolataitól jelenti a járható utat a lelki és a világbékéhez.
 

Erich Fromm:
 
 Menekülés a szabadság elől
 
A szabadság fogalmának meghatározása a pszichológia és a társadalomlélektan körébe tartozik. Két típusát különbözteti meg a szerző: a pozitív szabadság azt jelenti, hogy szabadok vagyunk valaminek a megtételére, a negatív szabadság jelentése pedig, hogy: megszabadulunk valamitől.
Érdekes párhuzamosságot mutat ki a szerző az egyéni szabadság elérése és az emberiség szabadsága között.
Az egyéni szabadság az individuum létrejöttével van kapcsolatban. Kezdetben a magzat fizikailag is köteléken van az anyával.(köldökzsinór) Az ezt követő szakaszban nélkülözhetetlen az anyai gondoskodás, ami erős függőséget jelent, tehát szabadságról ebben az életszakaszban szó sem lehet.  Ez a függőség az elsődleges igények kielégítését szolgálja (evés, ivás), az ezután következő életszakaszban következik a fokozatos leválás - az egyén már képes a saját elsődleges igényeinek kielégítésére. Miközben elszakad az elsődleges köteléktől, fokozatosan egyre szabadabbá válik, ez a folyamat szükségszerűen együtt jár az elszigetelődéssel, bizonytalansággal, az ismeretlentől való félelemmel, s ez szorongással jár. A szorongás oldására keresi az egyén a másodlagos köteléket, ami lehet vallási, társadalmi, kulturális stb. okból való kapcsolódás egy csoporthoz. A valahová való tartozás ugyan oldja a szorongást, de a csoportnak való alávetettséggel is jár, azaz a szabadság elvesztésével.
Az emberiség történelmét, pontosabban az európai történelmet tekintve a reformáció adta meg a lehetőséget az embereknek a szabadságélmény átélésére. Abban látja E. Fromm a szabadság megvalósulását, hogy ekkor történik meg a leválás az egyháztól, átrajzolódik az Istenről alkotott eddigi kép, az egyháztól való függőség helyébe az Istentől való függőség lép. Mindez párhuzamosan történik a korai kapitalizmus kialakulásával. A pszichében végbemenő változás itt is kétirányú. Az egyén megismerkedik a szabadság érzésével a szoros céh, vallási, rendi kötelékek meglazulásával, másrészt szorongással tölti el az egyént az elszigetelődés, a létbizonytalanság miatt.
Elemzi a szerző a protestantizmus két nagy alakjának (Luther, Kálvin) személyiségét. Megállapítja, hogy gondolataik azért terjedhettek el, mert Európa érintett területe lakóinak pszichés állapota megegyezett a vallásújítók személyiségstruktúrájával: azaz egyformán átélték a bizonytalanság okozta szorongást.
A kibontakozó és megerősödő kapitalizmusban hasonló helyzetbe kerül az egyén, mint a vallási ill. egyházi függőségben élő a protestantizmus korában. Az egyház ill. Isten szerepét itt a nagytőke, a vállalat veszi át, melyek absztraktságukban még inkább képesek az ember szorongását előidézni, mint az előző korok absztrakciói. Az egyénnek meg kell küzdenie a szabadságba vetettséggel, az önmagára való utaltsággal, de a speciális gazdasági és társadalmi körülmények újabb félelmetes szorongáskeltőkkel szolgáltak. Az egyén fölött uralkodó hatalom absztrakt volta, az egyén téves elképzelése az önmegvalósításról, a munkaadónak való kiszolgáltatottság, a reklámok által való „megvezetettség ”, a politikai élet manipulatív jellege, a kapcsolatok felszínessé válása mind-mind az egyén eddig soha nem látott mértékű elmagányosodásához vezetett. A kor emberének legnagyobb tévedése az, hogy miközben azt hiszi, megvalósítja önmagát, nem azt teszi, hanem a társadalom elvárását valósítja meg. Az elszigetelődés oldására két lehetősége van az egyénnek: alávetni magát egy felettes hatalomnak vagy a társadalmi elvárásoknak megfelelő személyiségstruktúrát alakít ki.
A szubjektum szükségszerűen kísérletet tesz a túlélésre, ill. a szorongató helyzete ellen való menekülésre. A szerző párhuzamot von a szexuális szadomazochista késztetések és a szubjektum menekülési stratégiái között. Arról van szó, hogy a mazochista perverzió és a szadista perverzió azonos tőről fakad. Az egyén képtelen elviselni egyedül a szabadság terhét, és az első esetben teljes alávetettséggel védekezik ez ellen, a szadista perverzió esetében pedig ellenállhatatlan szükségét érzi a másik felett való uralkodásnak, így erősítve saját ingadozó individuumát. De az individualizáció folyamata nem fordítható vissza, aki azon átesett, nem szabadulhat tőle, legfeljebb, másodlagos köteléket kereshet magának. Lassan közeledünk a hitleri Németország Hitler-függőségének lélektani magyarázatához. Mint ahogy a protestantizmus idején, úgy a 20. sz.-ban is a vezéregyéniség és a tömeg személyiségstruktúrájának hasonlósága feltételezte a fasiszta ideológia elterjedését. Nevezetesen szadomazochista késztetés egyéni és társadalmi jelenléte nem az oka, de a táptalaja a fasiszta ideológia érthetetlen „népszerűségének”.
Befejezésül a demokratikus társadalmak szabadság-lehetőségeit körvonalazza a szerző, aki szerint ezen társadalmak sem adnak lehetőséget a szabadságélményre. Ezt az egyénnek kell megvalósítania. Ha gyermek, akkor szerencséje van, mert a gyermek spontaneitása nem más, mint az irigylésre méltó „szabadság”. Kulcsfogalma a spontaneitás az érzelmekben, gondolkodásban. A megvalósulási lehetősége pedig a szeretet, a humánus eszmények, és az önmegvalósításra alkalmas munka.
 

Vajda Miklós:

Anyakép, amerikai keretben

Klasszikusan erős, meghatározó anya-fiú kapcsolat a témája Vajda Miklós anya-könyvének. A könyv végéhez csatolt levéltári dokumentumok igazolják azt a sejtést, hogy a regény nélkülözi a fikciót, bár nem dokumentumregény, annál sokkal személyesebb, líraibb, mívesebb stílusú.

Arisztokrata származású édesanyjának állít emléket Vajda Miklós. Több keretben is bemutatja őt: látjuk ünnepelt szépasszonyként, Bajor Gizi barátnőjeként, boldogtalan kisasszonyként erdélyi birtokukon, trafikos ill. presszótulajdonosként, koholt vád alapján bebörtönözött asszonyként, amerikai bevándorlóként, szektatagként, erősen sminkelt, halálra készülődő, öregotthon lakóként.

Mindegyik „keretben” erős tartással bíró asszony alakja bontakozik ki, aki gyarlóságait is gráciával ismeri el, akit soha nem volt képes beszennyezni mégannyi szenny sem. Sudár alakja, kifogástalan megjelenése tiszteletet parancsoló volt, isten tudja hol tanult bölcsessége, intelligenciája irigylésre méltó. Az elkényeztetett nagyúri dáma bakancsban rótta a romos pesti utcákat, hogy bujkáló zsidó férjének ételt csempésszen, a főzéshez nem konyító arisztokrata asszony pedig megtanul New Yorkban tortát sütni, s ezzel keres pénzt. Így támogatja Magyarországon maradt rokonait. Finom vonásokkal, nagy - nagy szeretettel rajzolja meg édesanyja képét Vajda Miklós, emlékeibe vésődött mozdulatokat, személyes tárgyakat felidézve. Csak személyes élmények szolgáltatják a mű anyagát, hallott történetekre, mások elbeszélésére alig támaszkodik az író. Így szinte rejtélyes homályban maradnak az anya börtönévei, néhány utalás sejteti a megaláztatást, fizikai gyötrelmet. Ez a szemérmes hallgatás is az anya személyiségét dicséri.

Az imádott anya mellett a színháztörténet legnagyobb alakjának is méltó emléket állít: Vajda Miklós keresztanyja Bajor Gizi volt. Az ő helytállását, emberségét kommentár nélkül közli azokkal a levéltári dokumentumokkal, amelyekkel a nagyasszony megpróbálta barátnőjét kiszabadítani a börtönből. A háttérből félelmetes világ sejlik fel: a koholt vádak lehetőségének abszurd világa. Az 1950-es évek Magyarországa.

 

Daniel Keyes:
 
Az ötödik Sally

A Virágot Algernonnak c. világhírű regény világhírű írója megmarad kedvenc témájánál ebben a regényben is: ebben a művében is a lélek legmélyének kutatása a  témája.
A főszereplő fiatal lány életének egy bizonyos szakaszában azt veszi észre, hogy nem tud elszámolni a maga számára bizonyos idő intervallumokkal. Amnéziára gyanakszik, ezzel a panasszal fordul Roger Ash pszichiáterhez.
Az orvos hamar felállítja a diagnózist, többszörös személyiséghasadásra gyanakszik, amit Sally merev daccal visszautasít. A lakásában talált ismeretlen eredetű tárgyak azonban elgondolkodtatják, a környezetében lévő emberek reakciói elbizonytalanítják, végül kénytelen elfogadni az orvos diagnózisát. A többszöri kezelés lassan kibontja a Sallyben rejtőzködő öt különböző személyiséget. A kiesett időben egy-egy lehasadt személyiségrész éli életét. Az egyes lehasadások nem tudnak egymásról,  Sally pedig egyikükről sem tud. A lány, pontosabban fiatalasszony munkaadói, családtagjai, a környezetében élők azt tapasztalják, hogy Sally viselkedése időről időre megdöbbentő módon megváltozik. Hol tüneményesen jólelkű, kedves lány, aki Derry néven mutatkozik be, máskor kőkemény logikával érvelő intellektuel, Nola,  megint máskor bővérű, de igen szeretetre méltó Bella, de a legmeghökkentőbb megjelenési formája a hihetetlenül erős, kíméletlenül agresszív Jinx. Az átlagosnál egyszerűbb, szürkeségbe menekülő Sally Porter e szélsőséges megjelenési formái férje számára elfogadhatatlanok, elválik, s ikergyermekeiket elpereli Sallytől.
A pszichoterápia során kiderül, hogy Sally a gyermekkorában átélt fájdalmak elviselhetővé tételére teremtette meg ezeket a képzeletbeli alakokat. Mindegyikük egy-egy elviselhetetlenül fájdalmas élményből született. Az orvos felismeri Sallyben a szeretetreméltó, tüneményes személyiség lehetőségét, de nem pusztán a rögtön felébredő szimpátia az oka az odaadó kezelésnek: Roger szakmai kihívásnak tekinti a lány gyógyítását. Új módszert próbál ki, képi eszközökkel olvasztja be Sallybe a lehasadt személyiségrészeket. Megtanul kommunikálni velük, megtanulja kezelésüket is, de mindegyikkel külön-külön is meg kell küzdenie. Utoljára hagyja a legveszélyesebbet, Jinxet, nem kis kockázatot vállalva ezzel. A végeredmény az elbűvölő, lenyűgöző személyiségű Sally Porter lesz, aki ellenállhatatlanná vált a beépült személyiségrészek által.
Valójában lélektani regényről van szó, amelyben a fő szerepet a lány szenvedésének hiteles ábrázolása, személyiség-részeinek reális bemutatása kapja. Amellett izgalmas, nem egyszer a kriminalitást súroló a regény cselekménye, melynek hátterében helyt kap a kiégett orvos emberi tragédiája is.

Bennet, Alan:
A királynő olvas
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
 
A kellemesen kézbe simuló 150 oldalas könyvecske látszólag a királynő, Erzsébet, jelenlegi brit uralkodó olvasás szenvedélyének kialakulásáról szól.
A cselekmény jelentős része a Buckingham palotában játszódik, illetve a királyi család vidéki rezidencáin. A könyv bepillantást enged e különleges személyiségek hétköznapjaiba, megjeleníti az uralkodócsalád tagjait „papucsban”, a királynő szokásait, programjait, a környezetében élő alkalmazottak tulajdonságait. Karnyújtásnyi közelségbe hozza a királynőt emberi tulajdonságainak, mi több, gyarlóságainak megrajzolásával. Mégsem dokumentum irodalom a könyv, a fikció mégis a valóság érzetét kelti a helyszínek, személynevek, konkrét események említése által.
A kisregény a királynő olvasási szenvedélyének kialakulásáról szól, az első lépésektől a szenvedély elhatalmasodásáig, egészen a királynőnek 80. születésnapján tett korszakváltó bejelentéséig.
Mint az Egyesült Királyság főrendjei, úgy Erzsébet királynő is úgy élte le eddigi életét, hogy az irodalommal említésre méltó találkozása nem volt. A változást a palota konyhája előtt parkoló mozgókönyvtár hozza. Pontosabban a híres-neves királyi welsh-corgie-k, a neveletlen királyi kutyák őrjöngő csaholása az, amire az uralkodónő felfigyelt. S mint a mesebeli királyok, fogta magát, lement megnézni a zaj okát. Ott beszédbe elegyedik a könyvtárossal, s egy vörös hajú, nyurga fiúval, Normannal, aki konyhai kisegítő. A beszélgetésből könyvkölcsönzés lesz, majd újabb kölcsönzés, amit egy hét múlva a következő adag könyv kikölcsönzése követ. Normann a királynő bizalmasa lesz, ő irányítja a királynő ízlését, s ő lesz az egyetlen ember a királynő környezetében, akivel kedvére beszélgethet kedves olvasmányairól. Szegény királynő, új élményeit megpróbálja megosztani a környezetében lévő főnemesekkel, titkárával, minisztereivel, de mindegyre kudarcot vall, s nemcsak az a baj, hogy nem tudja kielégíteni azt az igényét, hogy megossza valakivel olvasmányélményeit, hanem az, hogy lelepleződnek a főrendek, hiszen  a legjelentősebb alkotók is ismeretlenek előttük. A királynő Normann hatására egyre igényesebb olvasóvá válik, nevenincs alkotóktól eljut a klasszikusokig, kedvence Proust lesz, s egyszerre környezete azt veszi észre, hogy a királynővel baj van. Nem olyan, mint régen volt. S valóban, a könyvek hatására Erzsébetben új érzések, új tulajdonságok, új látásmód alakul ki. Kilép abból a merev keretből, amit uralkodói státusza megkövetelt eddig tőle. Meglepődve érzékeli ő maga is a változást: fontossá válnak számára az emberek, felkeltik érdeklődését, felrúgja az etikett előírásait, valódi kapcsolatok létrehozására törekszik az eddigi felszínes, protokoll-kapcsolatok helyett. A változást környezete rossz-szemmel nézi, homokszem került a gépezetbe. Titkára, Sir Kevin hamar rájön, hogy az olvasási hóbort változtatta meg a királynőt. Az udvarnak azonban a gépiesen működő királynőre van szüksége, nem tudnak mit kezdeni az érzelmeitől befolyásolt, empatikus uralkodónővel. Sir Kevin el is távolítja Normannt, akiből időközben apród lett. A királynő szíve szerint a fiú keresésére indult volna, annyira hiányzott az neki, de feltámadtak a régi reflexek, és nem tett lépéseket utána: a királynők  szolgáló után nem szoktak érdeklődni. Egyre több gondot okoz ez az olvasási szenvedély az udvar számára, hiszen jól érzékelhető, hogy a királynő legszívesebben minden programját a könyveknek rendelné alá. Persze ezt még ő sem teheti meg, de mindig van könyv a keze ügyében, s alig várja, hogy visszatérhessen kedves hősei társaságába. Az  új szokás egy még újabbat hozott létre: gyakorta jegyzi fel gondolatait, észrevételeit, kikristályosodott bölcselmeit jegyzetfüzetébe. Egyenes út vezet hát az olvasástól az írásig: lassan megfogalmazódik a királynőben az igény gondolatainak írott formába való öntésére. 80. születésnapján fogadást ad eddigi tanácsadói részére, akikkel természetesen ismét sikertelenül próbálkozik irodalmi témáról való csevegésre. Mindenki nagy meglepetésére bejelenti írói szándékát, s akik memoárra gondoltak, azokat hamar kiábrándítja: gondolatait, tapasztalatait szeretné szépirodalmi formába önteni. S amikor időhiányra hivatkoznak a vendégek, a királynő még jobban meglepi vendégeit: hátralévő idejét az irodalomnak kívánja szentelni. Ezennel lemond a trónról.
Alan Bennett kedves története a királynőről és a könyvekről azonban sokkal inkább szól a nemes irodalom személyiségformáló erejéről, érzelmeket keltő képességéről, a nem ismert emberi-lelki tartományok megismeréséről királynők és nem királynők számára.