Erich Fromm:
 
 Menekülés a szabadság elől
 
A szabadság fogalmának meghatározása a pszichológia és a társadalomlélektan körébe tartozik. Két típusát különbözteti meg a szerző: a pozitív szabadság azt jelenti, hogy szabadok vagyunk valaminek a megtételére, a negatív szabadság jelentése pedig, hogy: megszabadulunk valamitől.
Érdekes párhuzamosságot mutat ki a szerző az egyéni szabadság elérése és az emberiség szabadsága között.
Az egyéni szabadság az individuum létrejöttével van kapcsolatban. Kezdetben a magzat fizikailag is köteléken van az anyával.(köldökzsinór) Az ezt követő szakaszban nélkülözhetetlen az anyai gondoskodás, ami erős függőséget jelent, tehát szabadságról ebben az életszakaszban szó sem lehet.  Ez a függőség az elsődleges igények kielégítését szolgálja (evés, ivás), az ezután következő életszakaszban következik a fokozatos leválás - az egyén már képes a saját elsődleges igényeinek kielégítésére. Miközben elszakad az elsődleges köteléktől, fokozatosan egyre szabadabbá válik, ez a folyamat szükségszerűen együtt jár az elszigetelődéssel, bizonytalansággal, az ismeretlentől való félelemmel, s ez szorongással jár. A szorongás oldására keresi az egyén a másodlagos köteléket, ami lehet vallási, társadalmi, kulturális stb. okból való kapcsolódás egy csoporthoz. A valahová való tartozás ugyan oldja a szorongást, de a csoportnak való alávetettséggel is jár, azaz a szabadság elvesztésével.
Az emberiség történelmét, pontosabban az európai történelmet tekintve a reformáció adta meg a lehetőséget az embereknek a szabadságélmény átélésére. Abban látja E. Fromm a szabadság megvalósulását, hogy ekkor történik meg a leválás az egyháztól, átrajzolódik az Istenről alkotott eddigi kép, az egyháztól való függőség helyébe az Istentől való függőség lép. Mindez párhuzamosan történik a korai kapitalizmus kialakulásával. A pszichében végbemenő változás itt is kétirányú. Az egyén megismerkedik a szabadság érzésével a szoros céh, vallási, rendi kötelékek meglazulásával, másrészt szorongással tölti el az egyént az elszigetelődés, a létbizonytalanság miatt.
Elemzi a szerző a protestantizmus két nagy alakjának (Luther, Kálvin) személyiségét. Megállapítja, hogy gondolataik azért terjedhettek el, mert Európa érintett területe lakóinak pszichés állapota megegyezett a vallásújítók személyiségstruktúrájával: azaz egyformán átélték a bizonytalanság okozta szorongást.
A kibontakozó és megerősödő kapitalizmusban hasonló helyzetbe kerül az egyén, mint a vallási ill. egyházi függőségben élő a protestantizmus korában. Az egyház ill. Isten szerepét itt a nagytőke, a vállalat veszi át, melyek absztraktságukban még inkább képesek az ember szorongását előidézni, mint az előző korok absztrakciói. Az egyénnek meg kell küzdenie a szabadságba vetettséggel, az önmagára való utaltsággal, de a speciális gazdasági és társadalmi körülmények újabb félelmetes szorongáskeltőkkel szolgáltak. Az egyén fölött uralkodó hatalom absztrakt volta, az egyén téves elképzelése az önmegvalósításról, a munkaadónak való kiszolgáltatottság, a reklámok által való „megvezetettség ”, a politikai élet manipulatív jellege, a kapcsolatok felszínessé válása mind-mind az egyén eddig soha nem látott mértékű elmagányosodásához vezetett. A kor emberének legnagyobb tévedése az, hogy miközben azt hiszi, megvalósítja önmagát, nem azt teszi, hanem a társadalom elvárását valósítja meg. Az elszigetelődés oldására két lehetősége van az egyénnek: alávetni magát egy felettes hatalomnak vagy a társadalmi elvárásoknak megfelelő személyiségstruktúrát alakít ki.
A szubjektum szükségszerűen kísérletet tesz a túlélésre, ill. a szorongató helyzete ellen való menekülésre. A szerző párhuzamot von a szexuális szadomazochista késztetések és a szubjektum menekülési stratégiái között. Arról van szó, hogy a mazochista perverzió és a szadista perverzió azonos tőről fakad. Az egyén képtelen elviselni egyedül a szabadság terhét, és az első esetben teljes alávetettséggel védekezik ez ellen, a szadista perverzió esetében pedig ellenállhatatlan szükségét érzi a másik felett való uralkodásnak, így erősítve saját ingadozó individuumát. De az individualizáció folyamata nem fordítható vissza, aki azon átesett, nem szabadulhat tőle, legfeljebb, másodlagos köteléket kereshet magának. Lassan közeledünk a hitleri Németország Hitler-függőségének lélektani magyarázatához. Mint ahogy a protestantizmus idején, úgy a 20. sz.-ban is a vezéregyéniség és a tömeg személyiségstruktúrájának hasonlósága feltételezte a fasiszta ideológia elterjedését. Nevezetesen szadomazochista késztetés egyéni és társadalmi jelenléte nem az oka, de a táptalaja a fasiszta ideológia érthetetlen „népszerűségének”.
Befejezésül a demokratikus társadalmak szabadság-lehetőségeit körvonalazza a szerző, aki szerint ezen társadalmak sem adnak lehetőséget a szabadságélményre. Ezt az egyénnek kell megvalósítania. Ha gyermek, akkor szerencséje van, mert a gyermek spontaneitása nem más, mint az irigylésre méltó „szabadság”. Kulcsfogalma a spontaneitás az érzelmekben, gondolkodásban. A megvalósulási lehetősége pedig a szeretet, a humánus eszmények, és az önmegvalósításra alkalmas munka.