Goethe:

Faust

Fordította: Jékely Zoltán, Kálnoky László
 
A mű ez emberi létezés értelmét, célját kutatja.
Ajánlással kezdődik, amelyben Goethe életének szereplőihez szól.
Az ajánlást az Előjáték követi. Ebben a színigazgató, a költő és a komédiás feszegeti azt az örök problémát, hogy ki kell-e elégíteni a közönségigényt, vagy hűnek kell maradni a művészethez. Az igazgató és a komédiás az előző álláspontot vallja, míg a költő, s maga Goethe is a tömegízléstől, s a tömegtől való elzárkózást vallja:  
„Tarts távol a kavargó tömkelegtől,
Melynek láttán a szellem menekül!” 
 A jelen ítélete helyett az utókorra bízza a művek értékelését.
„Van úgy, hogy csak mit évek sora szűr meg,
az a tökéletes, ép változat.”
Ezután kezdődik a színjáték, melyről az idő bebizonyította: a Faust kiállta az idő próbáját.
A történet az Égi prológussal kezdődik, a mennybéliek ujjongásával, csupán Mefisztó fanyalog a teremtést látván. Az Úr büszkeségéről, az emberről ezt mondja:  
„… ez a földi istenecske
olyan, mint ama hosszúlábú szöcske
mely szállva szökdös, szökdösve száll,
s a fűben örökegy dalt hangicsál.
S ha még csupán a fű közt kuporogna!
Ám orrát beüti minden mocsokba.”
 A műnek ez a része erős gondolati hasonlóságot, mi több, azonosságot mutat Madách művével.
 
Az Úr nemigen tud Mefisztóval vitatkozni, Faustban bízik csupán, akit legremekebb teremtményének tart. Ezért átengedi őt Mefisztónak. Mindketten bíznak saját sikerükben: Mefisztó abban, hogy el tudja téríteni a tudóst az igaz útról, az Úr pedig abban, hogy bár tévelyegni fog, de végül visszatér Faust az igaz útra.
Megkezdődik hát Faust elcsábítása.
A tudóst dolgozószobájában találjuk, kedvetlenül, kiábrándultan. Csalódott a tudományban, az emberi tudásban, ezért hát törvényszerűen vezetett útja a mágiához. Elmereng a Makrokozmosz jelképén, de csalódottan félreteszi: a világmindenség végtelen nagysága lehetetlenné teszi számára a megismerést. A Földszellemet meg is idézi, a rút rémalak azonban nem vállal közösséget Fausttal. A tudomány után a mágiában is csalódott tudós nem talál értelmet az életben, így hát a halált választja. Ki akarja inni méreggel teli üvegcséjét, amikor meghallja a húsvéti harangok hangját. Szolgalelkű szolgája, Wagner, a famulus árnyékként követi őt, lesve Faust minden szavát, akit ez felettébb zavar. Wagner korának tudóstípusát jeleníti meg: a reproduktív alkotót, miközben Faust minden vágya a kreatív teremtés. („Űlj csak tovább! S ragasztva tákolj / más tányérján lelt csontokat!”) – mondja Wagnernak. Sétájuk során az emberek ünneplik falujuk nagy tudósát, de Faust kiábrándultan elhárítja a lelkendezést. 
 „Mit nem tudunk, az szükségeltetik
 amit tudunk, annak mi haszna?”
Egy gazdátlan kutyára, pudlira lesznek figyelmesek, mely fokozatosan közelíti meg őket. Az trükkökkel vonja magára Faust figyelmét, végül is magukkal viszik az ebet.
Dolgozószobájában, könyvébe és kiábrándultságába temetkezve Faust a kutya különös viselkedésére lesz figyelmes: az elkezd növekedni, alakot vált, majd vándordiák képében bemutatkozik: nem más ő, mint a tagadás szelleme, Mefisztó, az ördög. Része ő minden egésznek. Egyezséget kötnek egymással, miszerint Mefisztó mindent megad és megmutat Faustnak ebben az életben, szolgája lesz a tudósnak, cserébe azt kéri, hogy a másvilágon Faust szolgálja majd őt. A tudós könnyedén elfogadja az ajánlatot, kíváncsi, mit rejt az élet, hisz amit eddig megtapasztalt, az csak kiábrándulást hozott. Még meg is toldja Mefisztó ajánlatát egy javaslattal:
„Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó, maradj, nem menj!-
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
Akkor pusztulnék szívesen!
Akkor harang konduljon értem,
Akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én időm letelt!”
 Szavaival azt a bizonyosságot fejezi ki, hogy nincs a teremtésnek olyan adománya, amely számára vágyakozást, boldog megnyugvást, elégedettséget adna. Ezen a ponton az Úr látszólag el is veszítette a Mefisztóval kötött fogadását, hisz a csalódott tudós kielégületlen tudásvágyból szövetséget kötött az ördöggel.
 Az alkut megpecsételik Faust egy csöppnyi vérével, és indul a nagy kaland! Mielőtt elindulnának, Mefisztó felölti Faust tógáját, s a tudós hírnevétől és tudásától a könnyekig meghatott, a szobába belépő diáknak kiábrándult és kiábrándító válaszokat ad. Híressé vált mondata:
„Fiam, fakó minden teória,
S a lét aranyos fája zöld."

Mefisztó végigvezeti Faustot az élet legizgalmasabbnak, legizgatóbbnak vélt eseményein, már amit Mefisztó annak gondol. Úgy gondolja, Faust számára a férfivágyak kielégítése elégséges. A legsekélyesebbel kezdi: a tudóst a lipcsei Auerbach pincébe vezeti, vad férfimulatozás, italozás kellős közepébe. Mefisztó elkápráztatja az ivó vendégeit, az asztal lapját megcsapolja, s olyan bort ver csapra, amilyet csak kérnek. Gyanakodnak holmi bűbájosságra, s az be is igazolódik: a kiömlő borból lángok csapnak fel. Mefisztó még további tréfával is megleckézteti őket, Faust ajkát azonban nem hagyja el a teremtés nagyszerűségét igazoló mondat: „Oly szép vagy, ó, maradj, ne menj”
Útjuk következő állomása a Boszorkánykonyha, ahol Faust egy tükörben meglátja a legcsodásabb nőt, a felejthetetlent, további nem szűnő vágyakozásának tárgyát. Mefisztó parancsára sok hókuszpókusz, varázsital, varázskör, stb. segítségével visszanyeri fiatal korának vágyait. Mefisztó megígéri Faustnak, hogy a tükörben látott lányt a valóságban is megismerheti.
Az Utca a következő színhely, ahol hamarosan meglátják a Boszorkánykonyhán látott leányt. Faust a fiatal, 14 éves lánykát már az este szeretné az ágyában, de Margit ártatlanságával Mefisztó ilyen rövid idő alatt nem tud megbirkózni. Annyit tud csupán nyújtani Faustnak, hogy a szomszédban tartózkodó lány üres szobájába vezeti a tudóst: „dúskálhatsz lénye illatában.” Addig Mefisztó ajándék után kajtat a lány elcsábítására.
A hazaérkező Margitot megejtette az utcán látott idegen látványa, ábrándozik róla. Vetkőzés közben szekrényében megtalálja a Mefisztó által odarejtett ékszeres ládikát. Nem tud ellenállni a csábításnak, felpróbálja a függőket, s arról ábrándozik, hogy bárcsak az övé lehetne. Anyja azonban papot hívat, s az a templomba viszi a kinccsel teli ládikát. Margit lelkének nyugalma azonban felborult.
Mártánál, asszonybarátnőjénél időz éppen, s újságolja neki az újabb ládika ékszert talált szobájában. Ekkor kopog be Mefisztó. Néhány hízelgő szóval megbolygatja Margit lelkét, s ügyes csellel megszervezi a Fausttal való személyes találkozást. (tanúként hozza magával, Márta férjének haláláról). Az első találkát újabb követi, s Margit menthetetlenül Faustba szeret. Gyötri őt alacsony származása, de Faust (s vele Goethe is ezt mondja, vallja: Ó, hogy a tisztaság, jámborság sosem / érzi, hogy önmagában míly erősség!)
Margit szerelmes szívének gyötrelméről rokkájánál énekel (ld.: Schubert: Margit a rokkánál)
„Nyugalmam, ó, jaj,
S a szívem oda,
És meg se lelem már
Soha, soha.”
De Faust lelki nyugalma is megrendült a szerelemtől. Mindketten vágynak a beteljesülés után, s Margit némi, de nem túl sok hezitálás után elfogadja Faust altatószerét. Ezt adja Margit anyjának, hogy az éjszakát zavartalanul együtt tölthessék.
Margit nehezen viseli megejtésének terhét. Hideglelősen hallgatja Erzsi megbélyegző elbeszélését Boráról, a teherben maradt falubeliről. Megrendülten imádkozik a Szűzanyához, érzi, elbukott. Bálint, Margit katonafivére, az ő fülébe is eljut a hír, többé már nem lehet büszke makulátlanul tiszta húgára. Bálint hazaérkezik, hogy a csábítón bosszút álljon. Kardot ránt, amikor meglátja a kapujuk előtt ólálkodó két idegent: Faustot és Mefisztót. A csetepatéban némi ördögi segítséggel Faust leszúrja Margit fivérét. Bálint utolsó szavaival megátkozza Margitot.
Faust és Mefisztó természetesen nem maradnak a helyszínen, Mefisztó egy Boszorkányszombatra vezeti a tudóst. Ő ott a féktelen kavarodásba meglátja Margit sápadt, szenvedő alakját, de Mefisztó eltéríti őt a látomástól. Továbbviszi őt egy boszorkányszombati álomba, Oberon és Titánia esküvőjére. Ebből a fergeteges tobzódásból feleszmélve tudja meg Faust, hogy Margit szörnyű bűnt követett el, s börtönben sínylődik. Iszonyú erővel tör rá a bűntudat, s követeli Mefisztótól a lány megmentését. Segítségével bejut Margit börtöncellájába. A lány tébolyultan viselkedik, majd lassan-lassan ráismer Henrikre, azaz Faustra.  Faust szeretné kimenekíteni őt, de a lány visszautasítja a szabadulás lehetőségét, bűnhődni akar: gyermekének és anyjának halála terheli lelkét.
Az égiek mégis megkegyelmeznek a bűntől meggyötört lánynak: „Megváltatott”- szól egy hang a magasból.
Itt fejeződik be a Faust első része, melyet követ a történelmi időkben való kalandozás. Ebben Mefisztó megismerteti Fausttal a hatalom, pénz, hírnév, stb. örömeit, de a bűvös mondat, az idő megállításáról csak az elaggott Faust ajkáról hangzik el, amikor a másokért végzett munka során átéli az élet teljességét.