Albee, Edward:
Nem félünk a farkastól
A szerző , Edward Albee 1928-ban született. Születése után azonnal gazdag nevelőszülőkhöz került. Valódi szüleire azóta sem derült fény. A szüleitől elhagyott, megtagadott gyermek motívuma ebben a leghíreseb művében is meghatározó.
A dráma cselekmény nélküli, a szereplők dialógusai a múlt szégyenteljes eseményeiben vájkálnak. George és Martha New Chartago, amerikai kisváros középosztálybeli, értelmiségi lakói. George az egyetem történelemtanszékén dolgozik, Martha, a felesége az egyetem rektorának, Papsinak a lánya. Papsi rendszeresen megtartott összejöveteleinek egyikéről érnek haza, az elfogyasztott italtól meglehetősen elázva.Beszélgetésük feszültségekről, mélyen gyökerező gyűlöletről árukodik, amit még fokoz az a helyzet, hogy Martha meghívta az egyetem új biológia tanárát és annak feleségét. A helyzet mindenki számára kínos, George legszívesebben a pokolba kívánná a vendégeket, s Nick valamint felesége is érzi,, hogy rosszkor vannak rossz helyen. A fiatal házaspár azonban valószínűleg nagyon fontosnak tartotta a rektor lányának, Marthának a meghívását, mégha az lehetetlen, éjfél utáni időpontra is szólt.
George és Martha kíméletlenül bevonja Nicket és Honey-t " játékukba ". A játék ( vendégszorongató ) lényege fájdalmaik kibeszélése, frusztrációjuk vélt okozójának agyagba döngölése. Múltjukból mozaikokat ismerünk meg, először George-nak veti felesége a szemére tehetetlenségét, a vágyott karrier elmaradását. Kemény szavak, durva sértések váltogatják egymást, miközben többször is utalás történik gyermekükre, a kis nyomorultra, akiről gyűlölettel beszélnek. Martha kegyelemdöfésként kikotyogja a fiatal párnak George dédelgetett regényét, amit Papsi nem engedett megjelentetni. A regény én-regény lett volna, amelyben a főhős gyermekként először anyját öli meg véletlenül, majd apja halálát is ő okozza. A drámaíró azonban nem hagyja az olvasót biztos tudásban afelől, hogy valós-e a szörnyű történet vagy csupán fikció. George felhördül, amikor a bosszúszomjas Martha gyermekükről kezd el beszélni. Georgból valódi fájdalom szakad ki. A 46 éves egyetemi tanár és 52 éves felesége fuldoklik saját életében. A gyűlölet tartja össze őket, sokáig semmi szép nincs egymáshoz való viszonyukban. A fiatalok tétován nézik az emberi roncsok vergődését, az olvasó pedig tudja, hogy az ő életük, házasságuk ugyanilyen lesz. Nem is kell sokáig várni, hamarosan kiderül, hogy fiatalságuk ellenére szépszámú sötét folt van már életükben. Nick elsősorban a pénzéért vette el a hihetetlenül ostoba Honey-t. Honey pedig ki tudja, hány magzatát hajtotta már el. És a rengeteg alkohol, ami lecsúszik a torkán, egy jövőbeli alkoholistát sejtet.
Martha szokatlanul támadókedvű. Hogy férjét bosszantsa, elvonul Nickkel, azonban Nick impotenciája miatt nem lesz az együttlétből csak ízetlen, gusztustalan vihánc.George azonnal visszavág: a visszavágás megsemmisítő erejű: azt hazudja Marthának, hogy míg az Nickkel volt, azalatt távirat érkezett fiuk haláláról. Martha felhördül : mély sebet kapott. Nick eleinte bizonytalanul figyeli George cinzmusát, amivel az a hírt közli, meg George állítását, hogy a táviratot nem tudja megmutatni, mert lenyelte, de hirtelen megvilágosodik. Rájön, hogy Georgék színjátékot játszanak. A gyermektelen házaspár kitalált magának egy gyermeket. Ez volt az egyetlen kapocs, ami összetartotta őket. Martha megrendítően szép monológban emlékezik vissza képzelt fia képzelt múltjára. Gyásza őszinte, megrendítő. Egyetlen kapaszkodójukat veszíttték el abban az életben, ami semmi más támaszt, értelmet nem tudott adni nekik. Vagy hogy a felelősség alól ne mentsük fel őket: George és Martha nem tudott adni értelmes tartalmat saját életének.
S egy ilyen élet előtt áll Nick és Honey. A drámában többször elhangzik a gyerekdal: Nem félünk a farkastól.... Az együgyű dalocska szimbólummá válik, az amerikai értelmiség szorongásainak, elfuserált életének szimbolumává.
A drámából világhírű film készült: Richard Burton és Elisabeth Taylor híres alakításával, Magyarországon Gábor Miklós és Tolnay Klári játszotta a főszerepet.
