Hermann Hesse: Gyermeklélek

A Nobel-díjas író (Üveggyöngyjáték, A pusztai farkas, a Narcisz és Goldmund) írója egyik legfontosabb írásának tartotta a Gyermeklélek című kb. 60 oldalas elbeszélést. Az egyes szám első személyben íródott gyötrelmes „költemény” egy gyermeki botlás feldolgozhatatlan következményeit mondja el. A gyermek istenként tisztelt apja dolgozószobájából elcsen néhány szem fügét, mely tettre magyarázata nincs. Inkább csak az apa hiányát szeretné pótolni az édességgel, hiszen vigaszért kereste fel őt, de nem volt a szobájában. Az érzékeny lelkű fiú pokoljárása kezdődik meg ezzel a lopással: megbélyegzettként éli ezentúl életét, mint az a bűnöző, aki nagy bűnt követett el, és csak a leleplezést várja mintegy feloldozásként. Keservesen gyötrődik a fiú „bűnének” terhe alatt, nincs más gondolata, mint a lopás, attól félünk, hamarosan összeomlik a bűntudattól. Kizárja önmagát az emberiség soraiból, összevész legjobb barátjával, aki csúfosan megveri. Rövid ideig élvezheti csak a figyelmet s a gondoskodást, amit sebei keltenek anyjában, de megint csak elárasztja a bűntudat: a lopás miatt érdemtelennek tartja magát az anyai gyöngédségre. Amikor a fiúban a feszültség az elviselhetetlenségig nő, a leleplezés akkor következik be: az apa számon kéri az elcsent fügéket. A gyermek rettenetében hazudni próbál, az apa pedig kötelességének érzi, hogy fia hazugságát leleplezze. Egy halálraítélt elszántságával válaszol az apa szaporán pattogó kérdéseire, egyre jobban belebonyolódva a hazugságba. Magában megfogalmazza mentségeit, de tudván, hogy azok nem találnak értő fülekre az apai fülekben, ajkába harap, s csupán magában mondja: „Mintha tisztában volnék vele, hogy miért nem vallottam be a bűnömet és miért nem kértem bocsánatot! Mintha csak sejteném is, hogy miért csentem el azokat a nyomorult fügéket… Hát nem bántam meg azóta százszor is? Nem szenvedtem miatta jobban, mint ő?” Megszégyenülése megvilágosodást hoz számára: „talán először éreztem a belátás és a tudat küszöbén, mennyire félreértheti, kínozhatja, gyötörheti egymást két rokon, egymás iránt jó szándékú ember…” A büntetést, a padlásszobába való bezárást, az attól való félelmet némiképp enyhítette az ott talált könyvekkel teli láda…

Az ismertetés elején költeménynek neveztem e prózát: amit nyelvi minősége tesz azzá. Köszönet érte a fordítónak is: Horváth Gézának.